Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-03-28 / 13. szám

401 bői szabad lenne dogmákat csinálni s rajtok rendszereket felépitni : e munkájában maga egyenesen materialistikus alapokra helyezkedik és a vallás lényegét illető hypothesise tényleg nem egyébb, mint a Darvin féle »létérti küzdelem« elvnek alkalmazása vallási téren. Mit ha elfőfogadunk minden következményeivel, nem kisebb veszély háramlanék reánk, minthogy a vallás s vele az egész egyházi élet és cultura megsemmisülne. Igy a hivő és a tudó embert egymással kibékitni nem lehet 1 Igy a Krisztus országát nem építjük 1 Nagy hangon mondja, hogy a val'ásos élet minden je'enségeit megfejtő alaptételt fedezett fel. Mintha csak a középkori bölcsek kövét találta volna meg s merészen hirdeti, hogy tudományos meggyőződése az, hogy »a vallási és egyházi fejlődésnek ugy subjectiv, mint objec'iv feltételei függetlenek az Isten létének és az O világban való működésének metaphysikai kérdéseitől. A vallási és egyházi fejlődés a maga saját törvényei szerint történik és akkor is történnék, ha a metaphysikának sikerülne bebizonyitni, hogy Isten nem létezik.* Mi hát a Kender vallásának alaplényege ; annak a vallásnak, a melynek létét még az atheismus sem ingathatná meg? Szerző mindenekelőtt azt a kérdést veti fel, hogy mit akar az ember a vallással; miként áll ez elő és mi a czélja ? E kérdések megfejtésénél szerinte nem szabad valamely mysteriumra hivatkozni, »mert a mysteriumra való hivatkozás nem tudományos eljárás ; a tudomány ellensége a mysteriumnak.« Ép oly kevéssé lehet szó velünk született vallásos eszmékről, mert »az. emberrel semmi sem született vele egyébb, mint lelki és testi alkotása s fejlődésének általános normái.® Szerinte a vallás központi kérdését nem az Istenség, hanem az ember képezi. Igy aztán vallás-bölcseletéből a metaphysikai oldal nagyon háttérbe szorul. Az Isten-eszme csak segédeszköz arra nézve, hogy az ember fenntartsa a saját existentiáját a világban ; csak arra szolgál ez neki, hogy a maga materialis vagy ideális céljait keresztülvihesse ott is, a hol a saját ereje már kimerül. A vallás előállásának, s a cultus kifejlődésének alapja az ember ön fenntartási ösztönében rejlik. Az ember, ugyanis, a világgal, a létért való harcban a maga gyengeségének és függésének szo moru tapasztaltára jutva, megteremti magának a cultusalakokat, — az imákat és áldozatokat, a melyek által azt az erőt, segítséget, a mit maga magának képtelen adni, máshonnét akarja biztositni a maga számára. ,A vallásosság nyi'atkozataiból soha sem hiányzik az önérdek ; az istenségtől az ember semmit egyebet nem akar, mint csak segítséget a maga részére és életcélja elérhetésére. A vallás gyakorlati oldalát tekintve (imádság, cultus) az emberi önfenntartási ösztönnek ama ténykedése, a mely által az ember a maga lényegének megfelelő életcélját a világ ellentálló akadályai között is fenntartani és elérni törekszik és erejét növelni a világot rendező és vezető hatalomhoz való szabad felemelkedés által.« A vallási felemelkedésre, a természeti ember első imádságára és áldozására tehát a saját léte fenntarthatásának ösztöne adott alkalmat, a kinek a létért keményebb harcot kellett vívni s a ki elé a természeti élet még több megfejthetlen talányt adott, mint a cultur-embernek. Csak midőn tapasztalta gyengeségét ezekkel szemben, akkor kezdett önfenntartási ösztöne vallásosan működni. Ehez aztán, mint elméleti mozzanat lett a hit kötve, az az a világnak olyan nemű magyarázata vagy megítélése, a mely mellett az emberi létérdekek elérhetése biztosítva látszik lenni. Miután azonban a világ az emberi létérdekek útjába egy csomó akadályt gördít, az ember pedig azokat mégis kényszerítve van lehetőleg érvényesíteni, hát kiképn (!) az Idén eszmét, a mely mellett a világfejlődést akként magyarázhatja, hogy a tökéletes élet célja neki elé hetőnek tűnik fel De a vallásképzésnek egyáltalában nem az Isten — vagy a világeszme alkotja organisatorikus princípiumát, hanem csak egyedül az ember és az ő életfeladatának eszméje. Nagyon helyesen jegyzi meg e gondolatokra vonatkozólag Körber a »Prot. Kirchenzeitg«-ban, hogy bármennyire biztosan látszék is a vallásképződésnek emez elmélete a természetes önfentartási ösztönre alapítva : mégis mindjárt az egész fejlődésnek épen eme kiindulási pontja elleii fontos ellenvetések támaszthatók. Mert az önfenntartási ösztön a maga reactiójában a feltűnő létakadályok ellenében egyáltalában nem tényleg meglevő, egyszerű lélektani alaptény, hanem sokkal inkább előfeltételezi már azt, hogy az ember öntudatára jutott a saját énjének, öntudatára a saját életfeladatának s csak mikor ez felébredt benne, akkor támad fel korlátozottságának érzése is, a mely tehát szintén nem valami közvetlenül megadott érzés, hanem csak egy csomó cselekvésnek és tapasztalatnak eredménye, a mely tapasztalatokat egyenesen culturális téren kellett az embernek tennie, mert csak ezek győzhették meg őt arról, hogy tudása és akaratereje korlátok közé van szorítva. A menynyiben, a hol az embernek csak szórványos, érzéki és individuális érdekei ütköznek akadályokba : ott nem ébred még fel a korlátozottság érzete, a mely aztán segélyt keresni egy felsőbb hatalomhoz hajtsa; mert különben nem látnók be, hogy miért épen csak az embernél áll elő a vallási folyamat s miért nem az embernél alacsonyabb teremtményeknél is, a melyeknél ép ugy megvan mindkét előfeltétel, t. i. az érzéki érdekek és az élet feladata kielégithetésének ösztöne s azok előtt is ott vannak ép ugy az akadályok! De még feltéve, hogy hát csakugyan az emberben a maga gyengeségének érzete már a természetes állapotban is, a mikor még csak érzéki létérdekeiért harcolt, már öntudatra jutott: akkor is még mindig alapos a kétely, hogy vájjon ez érzelemnek szükségképen vallásosan kell-e működnie s alapul ke'l-e szolgálnia az isten-eszme kiképzésére? A korlátozottság, a gyengeség érzete a legtöbbször resignatiót s nem vallásos felemelkedést szül. Lélektanilag sem gondolható, hogy az ember a maga korlátozottságnak és gyengeségének érzetéből tudna épen erőt meritni ahhoz, hogy egy isteni lényhez emelkedjék fel és épen magának a szükségnek pillanatában teremtené meg magának a segítséget hozónak gondolatát. És a midőn Bender drastikus módon a kegyeseknek imáját, még a tiszta és emelkedett bűnbánati imát is, a vizbehalónak segélykiáltásával hasonlítja egybe, e!

feledkezik arról, hogy ez utóbbi is nem épen csak az élet veszélyes pillanatában gondolt először arra, hogy his:en lehet ő neki segítsége másokban, >hadd próbá'jam meg, hátha segítenek!« hanem épen azért kiált segélyért, mert már régebbi tapasztalataiból tudja, hogy segélyt várhat. Igaz teljesen, hogy »a hol a szükség legnagyobb, ott van Isten a legközelebb« ; de nem az fogja e segítséget keresni és az nem fog szükségében Isf

enhez fordulni, a ki csupán csak magát és nyomorúságát ismeri, hanem csak az, a ki már a baj bekövetkezte előtt ismeri Istent, a kihez mindenkor segítségért fordulhat s ki kinyújtott karjával hatalmas volt már máskor is megszabadítani. Másként a dolog nem gondolható, minthogy az a hatalom, a mely a veszély pillanatában segítségül lett hiva, az ember öntudatában valaminő alakban már kellett, hogy élt legyen. Másként vallási ,felemelkedés«-2Ó