Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-03-07 / 10. szám

253 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 291 előadja, és ez olyan feladat, melyet sikerrel oldani meg embernek nem adatott; minthogy pedig a mai nagyzó és tüntető rendszer ezekből csak egyet is el nem enged, beáll a legveszedelmesebb körülmény, hogy a gyermek tud mindenikből valamit, de alaposan és értékesithetőleg semmit, ebből természetesen következik, hogy a nagy és bő tananyagból a gyakorlati életbe alig hoz át valami hasznavehetőt; de mert az iskolai nevelés súlypontja az emiitettem reáltudományokra van fektetve s a tanítók szakképzettsége és ügyessége az ezekben felmutatott, habár csak látszólagos siker után biráltatik el, csoda-e, ha minden erejüket és tehetségüket csatába viszik, hogy a földisme, a természetrajz, nyelv- és természettan, a magasabb matematikai számmíveletek, s sikmértani feladatok megfejtésének értéktelen produkálása által vívják ki maguknak az érdemkoronát. Ennek természetes és elszomorító következménye, hogy a tantervezetben felette mostohául háttérbe szorított s gyengén képviselt vallástanitást, az illető tanítók is könnyeden veszik s mellékesnek tekintvén, igen elég tartják, ha az eléjük irt tananyagot minden értelem és érzés nélkül tanultatják meg a különben is fejletlen gyermekkel. Nem szándékozom ezen alkalommal az e tekintetben szükségesnek mutatkozó javítások és intézkedések részleteibe bocsátkozni, egyszerűen oda mutatok azon tapasztalati tényre, hogy tisztelet az elismerésre méltó kivételeknek népiskoláinkban, az értelmes és átérzett imádkozás anynyira el van hanyagolva, annyira elhibázott, hogy szinte bosszankodással fájdalmas érzés tölti el az Istenét és egyházát buzgón szerető lelket, midőn egy-egy iskolában a legegyszerűbb könyörgés elmondásánál is a gyermekek értelem nélküli s öntudatlan botrányos hadarásával találkozik. Volt alkalmunk azt is tapasztalni, hogy a VI. osztályú tanulók, sőt az ismétlős iskolások sem tudtak más imádságot, mint a melyet I-ső osztályos korukban tanultak meg ; mely imádságok pedig már a felnőtt, az életbe kilépett élő embernyi emberhez — hogy többet ne mondjunk -— sem nem idő-, sem nem alkalomszerű. Hátha ehez hozzá veszszük azt, hogy a már urvacsorázott ismétlő iskolásoktól alig lehetett kifürkészni, hogy ők minő vallásúak, minő felekezethez tartoznak, pedig ily tüneménynyel is több izben találkoztunk. Nem lehetne-e a vallástanítás jelen módszerének sikertelenségén valamiképen segíteni ? ? még pedig oly módon, hogy a még beszélni is tanuló első osztályos gyermekek a ^Beszéd és értelem gyakorlat* utján — mindenekelőtt — de mindenesetre vezettetnének el odáig, hogy mielőtt imádkozni taníttatnának, tudnák azt is kihez és miért imádkoznak, megértetvén velük, fejlettségük és felfogásukhoz mérten, az általuk betanulandó imádságok tartalmát. Ugyanezen rendszer követtetvén a többi osztályokon keresztül is, nem különben az 5

Uri imádnál, melynek gépies felmondása a legtöbb iskolában, még a nagyobb gyermekeknél is felette hibás és értelmetlen. Nem lehetne-e >az alanyi és más kiegészítői mellék mondatokból* ^a matematikai magasabb számmiveletekből — melyek ugy is többnyire csak szemfényvesztésül szerepelnek — e mellett a falusi népiskolákban és népéletben legkisebb reális befolyással sem birnak — valami kicsikét engednünk — s az igy megnyert idő és tanítói tehetség aztán a vallásos érzés józan és alapos fejlesztésére fordíttatnék. Nem lehetne-e nekünk akadémikus szakképzés helyett — egyszerű, értelmes s istenfélő polgárokat nevelni? a szók hibátlan leirásával, az írásbeli jelek helyes használatának tudásával, a négy alapszámművelettel, a közvetlen természeti tünemények, házi és honi állataink ismeretével, hazánk földrajzában jártas egyéneket adnunk az életnek, a társadalomnak ; de aztán a mostaninál igazibb Istenismerettel, az ő imádásának, tiszteletének, szentigéje hallgatásának bensőbb s élénkebb vágyával venni át fiainkat és leányainkat az egyház öntudatos tagjaiul, kik egymást időrőlidőre a próféta ezen szavaival szólítgatnák meg : ^Jertek, menjünk fel az Úrnak helyére, a Jákób Istenének házába, hogy megtanítson minket az ő utaira* Ésaiás II. r. 4. v. És aztán ott a szent helyen egész őszinteséggel és buzgósággal énekelnék a XXVI. Zsoltár 8. versét: ^Uram szeretem a te házadban való lakásomat, és a te dicsőséged hajlékának helyét.* Hogy ez lehető — bizonyságul hozhatjuk fel azon vallása és egyháza iránt lángoló szeretettel viseltető egy pár tanitó működését, kik is midőn a beszélni tanuló gyermekeket a kéz öszszetevésére taniták, keblökbe egyszersmind kellő mértékben ülteték át a vallásosság nemes érztileletét — s mielőtt gyermekimájukat elrebegték volna, rövid uton elvezeték őket az Isten, mint legjobb mennyei atya ismeretére s imádásának utaira, a miért aztán a 6 7a vagy épen 7 éves gyermek ajkairól azok a kiszabott imák oly benső igaz érzéssel, oly értelmesen hangzottak ég felé, hogy nekünk jelenlévőknek a lelki elragadtatás örömkönyűi árasztották el szemeinket, mert ime itt megvalósulva állott előttünk szép énekünk ezen ömledezése: ^Dicsérnek téged még a kisdedek* (csecsszopók) is, szájukban hordják nevedet ők is, Énekes könyv VIII. 2. vers, pedig a többi tantárgyakbani előmenetel sem hagyott fel — a