Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-02-28 / 9. szám

253 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 272 irás szerint történjék. Isten igéje azonban annyira világos, hogy ő attól el nem térhet, hacsak jobbra nem tanítják. Ezért kéri a választmányt, hogy őt ne kényszerítsék saját lelkiismerete ellen, mely fogva van a szentírásban, tenni, hanem működjenek a császárnál is arra, hogy ne legyen kénytelen a saját lelkismeretét megtagadni, s minden egyébb dologban kész szivvel engedelmeskedik. Luthernek e beszédje után mondta bosszúsan a brandenburgi választófejedelem, ki az egyik leghatalmasabb ellensége volt a Luther ügyének, a pápai tekintély vakbuzgó hive: »Te ugy látszik egyedül csak a szentirás által hagyod magad meggyőzetni!« »Igen, kegyelmes Uram!« válaszolt Luther, »vagy pedig világos és tiszta érvekkel.« Ezután a választmány többi tagjai a birodalmi gyűlésre távoztak el. a trieri érsek azonban visszamaradt és Luthert is visszatartotta magánál. Megpróbálta más uton hatni Lutherre. Egy tudományos értekezésformát tartatott. A pápai pártról jelenvoltak az ő ofiicialisa, Johann Eck és Cochlaeus, a frankfurti dékán, a Luther pártjáról pedig dr. Hieronimus Schuríf, lic. Nicolaus Amsdorf, Justus Jónás és a tárgyalás vége felé Spalatin is. De ez értekezésnek sem volt semmi eredménye, mint előre sem lehetett volna várni, miután a legmerevebb ellentétek álltak egymással szemben. Mint Luther Albrecht von Mansfeld grófnak irta : »Az csak egy puszta vitatkozás volt, hogy ők engem éles, szúró cselszavakkal megkísértettek, de célt nem találtak.* Luther állította, hogy a pápa nem lehet bíró azon dolgokban, melyek Isten igéjére és a hitre vonatkoznak, hanem minden egyes keresztyénnek saját magának kell azt megvizsgálnia és a szerint Ítélnie, valamint aztán a szerint kell élnie és halnia. Aztán a hit és az Isten igéje mindenkinek sajátja az egész községben. Luther ezt Pál apostolnak ezen tételére alapította (Kor. 14): »Ha kijelentés történt egynek, ki ott ül, akkor hallgasson az előbbi,* hogy a mesternek követnie kell a tanítványt, ha az valami jobbat fedez fel Isten igéjében. Cochleus, ki eddig csak hallgatott az értekezésen, mi főkép Luther és az officíalis közt folyt, Luther e szavainál hirtelen közbe kiáltott: »Történt-e neked kijelentés? Miféle jellel bizonyítod azt?« ') Nem hiába panaszkodott Luther, hogy őt ez értekezésen >éles szúró cselszavakkal kisértették meg.« Miután ez értekezés is siker nélkül maradt, a trieri érsek is a birodalmi gyűlésbe ment, hogy arról tudósítást vigyen, valamint Chiévres, a császár első tanácsosa is, hogy most már komolyan követelje a császár nevében Luther visszaküldését. A rendek azonban kérték a császárt, ne engedje meg, hogy a trieri érsek még egyszer egyedül beszéljen Lutherrel, mert reménye van, hogy Luthert rábeszélheti.2

) Igy nyert aztán Luther még egy napot a Wormsban maradásra. A trieri érsek azonban csak másnap, csütörtökön, április 25-én vette fel ismét a Lutherreli értekezések fonalát. Azonban e nap (ápr. 24.) délutánján történt valami, a mit érdekesnek látunk felemli'eni. E nap délutánján ugyanis Cochleus, a frankfurti dékán felkereste Luthert szállásán és vitatkozni akart vele azon feltétel alatt, hogy Luther a biztosító kíséretről mondjon le. Lehet Luther kész lett volna erre, de Hieronimus Schurff odakiáltott: »Ej, az lenne még valódi, ez hasonlithatlan gyanitás és feltevés, ki lenne még olyan bolond I« Általában ugylátszik, hogy ez alkalommal Cochlaeus a Luther környezői részéről nem a legudvariasabb bánásmód') Cochleus közbenkiáltása: »De gratia sacramentorum liber unus Joan. Cochlaei adversus assertionem M. Lutheri* után; egyébként emiitett források és Spalatini Annales. s) Aleander levele ápr. 27. ban részesült, mert mint Luther is a maga erőteljes modorában megjegyzi : >Watzdor szinte ugy megadta neki a kíséretet, hogy el lepte volna a fejét a vér, ha nem tartóztatták volna.® ') E napról származtatják Cochlaeus engesztelhetlen gyűlöletét Luther iránt, melyet az ő Lutherről irt történetének minden sora is elárul. E kis közbenjött esemény elbeszélése után áttérünk a Lutherrel fo'ytátott utolsó értekezések ecsetelésére. A trieri érsek először nem személyesen, hanem küldöttei által értekezett Lutherrel. Április 25-én, csütörtökön, reggel ugyanis dr. Peutingert, az augsburgi követet, és dr. Veust, a badeni kancellárt, kik a választmánynak is tagjai voltak, Lutherhez küldötte, hogy beszéljék rá, hogy bizza ügyét feltétel (a szentirás) nélkül a császár és rendek Ítélete alá. A trieri érsek e két küldötte aztán három egész óra hosszan értekezett Lutherrel, a dr. Hieronimus Schurff s még egy szász nemes Friedrich von Thun, és lehet hogy Philipp von Feilitschnak is a jelenlétében. A két küldött derekasan hozzálátott a dologhoz. Különösen azon érvelésök, hogy bizza Luther ügyét feltétlenül (azon feltétel nélkül, hogy a szentirás szerint ítéljék azt meg), a császárra és rendekre, mert egy keresztyén gyülekezet bizonyára a szentirás szerint fog Ítélni, nagy hatással volt Lutherre, — ugy hogy gondolkozási időt kért és a közben imával erősítette magát. Érett megfontolás után azonban kijelentette Luther, hogy ő nem bizhatja dolgát olyan feltétlenül a császárra és másokra, miután már őtet elkárhoztatták és könyveit elégették, azért fenntartja a feltételt, nehogy valami evangélium-ellenest határozhassanak. Különben is ez ügy nem az övé, hanem magának Istennek igéje és ügye, melyet ő a földön még a legkedvesebb barátjára sem tudna bízni. Aztán maga a szentirás is mondja : »Átkozott ki emberben hiszen « (Jer. 17. 5); »Ne bízzátok magatokat a fejedelmekre, ők emberek, nem segíthetnek.* (Zsolt. 146. 3.) Igy a küldöttek visszautasító válaszszal kellett, hogy visszatérjenek a trieri érsekhez. Ez azonban délután egy órakor ismét visszaküldötte őket, azon ajánlattal, hogy Luther bizza ügyét egy következendő zsinatra. Luther kész szivvel beleegyezett ebbe, de mégis kikötötte, hogy a zsinat is Ítéletét a szentirás szerint mondja ki. Ekkor aztán a trieri érsek maga személyesen vette kezébe az ügyet. Magához hivatta Luthert és nagyon udvariasan fogadta. »Kedves doctor url* szólította meg Luthert, »az én doctoraim mondják, hogy ti meg lesztek elégedve, ha a császár a ti dolgaitokban beszélni fog.* A kitűnő politikus remélte, hogy az által színleli, hogy Luther feltételéről semmit sem tud, legkönnyebben megfoghatja őt.2

) De Luther igy válaszolt: »Kegyelmes Uram 1 én mindent el tudok szenvedni, de a szentírást nem adhatom fel.* A főpap azonban megkísérté mégis rábeszélő tehetségét és Luther előtt még egyszer ismételte azon kiegyezkedési pontokat, melyek alapján Lutherrel előbb a birodalmi gyűlés választmánya s azután ő maga, küldöttei által, értekezett s melyek a következők: 1. adja az ügyet a császár és pápa Ítélete alá; 2. a császár ítélete alá; 3. a császár és a rendek Ítélete alá; és 4. egy ') A két asztali beszéd összevetése. Az időt épen pontosan meghatározni nem tudjuk Cochlaeus e látogatására nézve, de legvalószínűbb, hogy az e nap délutánján történt ; ez a történetírók általános véleménye. 2) Sok történetíró bizonyára az érsek e szavaiból következtette, hogy az érseket küldöttei rosszul értesitették, Luther beleegyezését mondván neki ; de véleményem szerint e tudatlanságtettetés csak politika. Azon érv sem áll, hogy a trieri érsek mint a szász kurfürst szövetségese Luther iránt jó indulattalviseltetett; fődolog a visszavonás elérése volt, s a szász kurfürst is bármi áron a kibékitést akarta. A trieri érsek jóakaratára érdekes világot vet Aleander tudósítása.