Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-12-27 / 52. szám

sikerült; mert a régi váczi ref. egyháztól csak egyetlen egy emlékünk maradt másolatban az egyház kerület levéltárában, sőt ujabb történelmünk forrásai is többnyire elenyésztek az 1848-ik évi szabadságharc orosz pusztítása közben. 1553-ban még nem volt szervezett egyház, de már jóval 1595. előtt kétségtelenül állott az, mert már ekkor virágzó főiskola volt kebelében, azon helyen épülve, hol most a felsővárosi plébánia áll, melyben — akkori calvinista szokáshoz képest — filosofia mellett theologiát is tanítottak. Templomuk pedig azon helyen állott, hol most a fehérek temploma előtt a szt.-háromság szobor áll, a mennyiben az elpusztult és elhagyott Szt.-Mihály nevü róm. kath. templomot igazgatták össze a reformátusok, kik mint Zápolya-pártiak, szabadon gyülekeztek és erősödtek itt annyira, hogy az 1605-ben itt járt Bocskai fejedelem iskoláikat megerősítve, Váczot egy esperesség központjává tette. Ez esperességhez tartozott Vácz város, Kosd, Nemes-Oroszi, Tóthfalu, Monostor, Megyer, Sződ, Fóth, Szada, Veresegyház, Palota, Mogyoród, Tarcsa, Kis-Némedí, Gödöllő, Hártyán, Péczel, Gyömrő, Üllő, Monor, Legénd, Thura, Szt.-Márton-Káta. Tekintélyes állását bizonyítja az 1628-ban Ráczkevében tartott dunamelléki kerületi gyűlés; ennek jegyzőkönyvét az akkori lelkész Bölcskey Pál harmadik helyen subscribálta, első volt a püspök, második a n.-körösi lelkész. — Ép ugy 1629. 30. 31-ben is. 1631-ben Almási Pál püspök visszatért, s hevesen üldözte a váczi és vidékebeli reformátusokat, kiknek egyrésze a pusztákra és a naszáli irtványokba húzódott, de hogy az egyház meg nem szűnt, mutatja ama körülmény, miszerint 1652-ben a váczi tractusban, Váczi János volt az esperes, volt helybeli lelkész. Az iskola tanárai és tanitói nem tűrhetvén egyfelől a várbeli török, másfelől a nógrádi szélekről lecsapó császári hadak háborgatását, már 1652. előtt elszélledtek Kecskemét, Kőrös és Czeglédre. Fájdalom, eddig egyetlen tanár nevét nem sikerült kipuhatolnom. Még 1687-ben is Váczon a református paplak és a városháza egy volt, mutatja amaz okmány másolata, mely még 1848 ban meg volt az egyház ládájában. A pechét nem spanyol viaszra, hanem a felhajtott papirosra üttetett A betűk is meg látszanak valamenynyíre: többek között Vaciensi 1610. Rajta van a Szűz Mária képe, ki lába alatt tapodja a kígyót, balkezében pálcát tart, jobb karján a Jézust tartja. — Ez is elveszett 1848-ban. Ám a lakosoknak nyomorúságos életük volt. Bél Mátyás szerint a sok ágyúzás és tűzvész miatt, földalatti kunyhókban »quasi trogloditae« lakoztak s még 1691-ben is a megyei conscriptiókor csak 1 és l

/i

porta rovatott a város lakosaira. Különben a fennt idézett okmány is eléggé illusztrálja a helyzetet, midőn egy ház tartozékaival 10 írért lett egyezség szerint eladva. De még ebben az állapotban sem maradhattak előbbi lakhelyökön. Gróf Kolonics Zsigmond püspök 1712-ben kiadta a rendeletet, »hogy minden kálvinista a püspöki városból kitakarodjon.« A megrémült lakosok kezdtek elszélledni ki a mai Kis-Váczon kimutatott telepre, ki meg a naszálvölgyi (gyadai) irtványokra, hol már azelőtt is megvonták magukat számos bujdosók. 171

3—1

4-ben lett az excolonisátió végrehajtva. 1714 tői lehet számítani a mai Kis-Vácz létrejövetelét, eme tiszta kalvinista koloniáét, melyet jó nagy distancia választott el — amaz uradalmi igazgatósági épületen belől végződött — nagy Vácztól. Csak 1718. után gr. Allthán Mihály alatt kezdett ez a teljesen váczi határban épült utca külön helységnek tekintetni, s külön biró hatósága alatt kezeltetni. A külön község évi úrbéri váltsága 300 írtban állapíttatott meg ; de az urbárium behozatalatól a kís-váczi reformátusok folyvást félvén, nehogy valaha robot alá vettessenek, dicső emlékű gróf Migazzi Kristóf kardinálist kérték, hogy őket Nagy-Váczczal egyesitse, s igy a rettegéstől megszabadítsa. A városi hatóság szintén kérte az egyesítést, főleg közigazgatási tekintetekből, de a feltételek 5-ik pontjában megállapittatni kéri, »hogy kisváczi többet ingatlant se helybeli se idegen kálvinistának ne adhasson el és igy lassanként az eretnekség a városban megszüntettessék.« A fennkölt lelkű bíboros püspök 1770. junius 5-én Migazziburgban kelt leiratával a város 5. pont alatti kívánalmát teljesen figyelmen kivül hagyva, a reinkorporációt elrendeli. 1771. március 4-én a tekintetes nemes vármegye az egyesítést kihirdeti. Megjegyzem itt hogy az 1714-ben expatriált reformátusok lelkésze és tanitója még akkor meghagyatott és csak 1724-ben, előbb nádból font 8 öl hosszú 3 öl széles templomuktól fosztattak meg, azután lelkészök és tanitójoktól. Ekkor a hívek egy része Tóthfaluba, a más rész Szokolára járt istentiszteletre, úgy mint a kosdiak is ez időben. A réven ha templomba mentek, fizettek odavissza 1 krajcárt, a kosdiak I a

/3

krajcárt, ép ugy egy krajcárért szállították Váczra a tóthfalusi római katholikusokat. Keresztelte- eskette- temette pedig őket ez egész 59 évi árvaságuk alatt a felső-városi plébánus nagy stóláért, kinek esztendőnkint minden lektikálét valamint a katholikusok fizettek. Megjegyzésre méltó, hogy soha Kis-Vácz Nagy-Vácztól külön megyében nem feküdt. Bél Mátyás Pestmegye térképén körülbelől ott van Vácznál a megye határa hol jelenleg. Gróf Migazzi is határozottan kifejezi idézett okmányában, hogy a kís-váczi határ csak előbbi állapotába helyeztetik vissza. Annak fundusa szántója külsőségei még mikor Szt. István a váczi püspökséget alapította, már Vácz városhoz tartoztanak. Végre az isteni gondviselés által megérleltetett a korszelleme, belátta az emberiség, mit Lipót fejedelem oly szépén fejezett ki: »legkárhoztatandóbb a lelkiismereten uralkodni akarás.« A mit előadtam, az mind szigorúan kipróbált kútfőkre támaszkodik, refleksziókkal nem akartam a sokat még többé tenni. Ha untattam e diszes gyülekezetet, melyhez foghatót soha e szent ház ioo-ados falai nem láthattak, azért legyenek kegyesek elnézéssel, ha munkám vagy pedig a múltnak emlékei élvezet- és tanulságul szolgáltak, úgy jutalmát már megnyeré. Mi a mai kor felvilágosult gyermekei alig tudjuk elképzelni azt a lázas törekvést: »letarolni minden más meggyőződést és magunkét ültetni helyébe.« Minden kornak meg van a maga sajátsága, a vallási küzdelmek élessége jellemzi a reformatió 3 első századát. Ezen is betelt: »ha Istentől van, el nem nyomható.« Mi kölcsönösen vérbe borított, vassal irtott ősök unokái, az ő lecsillapult küzdelmeik után élvezzük a meggyőződés arany szabadságát. Láttuk, csak e helyen menynyi nyomor kelt a szenvedélyek nyomában, tanuljunk az ő kárukon, legyünk egymás iránt türelmesek, tartsuk meg a Megváltó parancsát: »arról ismernek meg, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretenditek.« Lám a Mindenható nagy kertjében mily szép a kiilönféleség harmóniája. Igy van ez az eszmék körében is. A nagy egyformaság zsibbaszt, a sokféleség küzdelemre híva, fejleszti a lélek erejét.