Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-11-29 / 48. szám

első mindenek fölött, de a kinek éppen kérdéses feleletét hallgatva, protestáns egyházunk egyik oszlopembere és nagy tudósa nyilatkozott igy: >kérem ez pompás! nem megrovást, de elismerést érdemel; oly tudományos apparatussal fejtegeti a feltett kérdést, hogy én magam sem tudnám szebben és alaposabban előadni.€

Ez nem mese, hanem oly szomorú való, a melyet ha szükség volna reá, élő emberek, Isten oltára körül forgolódó szolgák fognának akár esküvel is bizonyítani. De hagyjuk a régi dolgokat! Itt azt az észrevételt tehetné valaki: a papjelöltek, illetőleg segédlelkészek tudományos képzettségének kérdése, mégis csak szóba jön? Az igaz, hogy ezekre nézve a 186. § ezt elrendeli; de igaz aztán az is, hogy e tudományos képzettség megállapításánál se pusztán csak azt kellene nézni, vagy legalább nem arra kellene a fősúlyt fektetni, a mit a toll irt akár igazságosan, akár igazságtalanul a türelmes papirosra, hanem megkérdezni azt is: ifjú barátom, te ki vagy ma? Fiatal emberek is vannak ám olyanok, a kik korán megkezdik az élet tanulmányait, s ha ezek mint autodidakták ama niveaunak magasan felibe emelkednek, a melyen akkor álltak, midőn látóhatárukat az iskolai kéziratok vonták körül: méltányos dolog-e a haladást figyelmen kivül hagyni, s ama kéziratok mértéke alá erőszakolni be azt a szellemben meggazdagodott iíju embert, a ki e kéziratok némelyikére, ma már csakis, mint ephemer értékű valamire gondol ? Átmeneti időben elcsúszott ez is; de a jövőben e kérdésnél is felkeresném a valódi mértéket, annyival is inkább, mert maga a hivatok § is jelzi, ^a szolgálati időt4

és a ^buzgalmat*, a mely érdemet tekintve, ugy kimagaslik még a legfényesebb ^calculus^ felett is, mint a torony a templomkő felett. Sőt e szempontból nagy óvatossággal venném fel combinatiómba még azokat a külföldön töltött semestereket is, miután nyilt titok, hogy a valóban jelesek mellett, találkoznak olyan emberek is, a kiknek érdemük alig található fel másban, mint csupán csak abban, hogy hatalmasan kiképezték magukat a serivásban, s fent és alant szíveket hódítva tudnak nagyképűsködni. Egyetértek — továbbá — kegyeddel abban is, hogy ^az értelmi s erkölcsi becslés mértékeinek elütő volta* is sok bajokat okoz. Jus et obligatio pari passu ambulant! A hol jogom van pályázni (nem magamról szólok, miután ezt eddig sem tettem, és ezután sem szándékozom megkisérleni!) s törvényesen senki el nem zárhat attól, hogy jó reménynyel én is bevonuljak a megnyitott küzdtérre: ott jogom van kétségkívül megkövetelni, annak az ugyanezen elvből folyó kötelességnek a teljesitését is, a mely megóv attól a szerencsétlenségtől, hogy a meg nem világított ismeretlen talajon verembe essem. Ha a zsinati törvény, az egységes ev. ref. egyházat megteremtette: semmi olyas dolognak sem szabad többé közöttünk történni, a mi a testvériség rovására esik s aláás az egységes egyház méltóságának. De itt most már még más is kérdésbe jön, a mit semmiképen el nem mellőzhetek. Ez a 192-ik §! Vájjon midőn a lelkészjelölő bizottság egynémely tagja, igy szól: ^felelősséggel csak saját lelkiismeretemnek tartozom^ ; s ezt egy második enuntiatiójában e szavakkal világosítja meg: y addig ugyan, mig a jelölő bizottság tagja leszek megmutatom, hogy X uram a mi tractusunkba papnak be nem jön4

: nem azt mondja-e, hogy rothad valami Dániában, és hogy talán nem is volt egészen a protestantismus alapelvéből kifolyó amaz eljárás, a mely élet és halál felett döntő jogot adott emberek kezébe, a nélkül, hogy eljárásuk minden mozzanatáról ne legyenek kötelezve felelni, nemcsak saját lelkiismeretüknek, hanem egyébként is, ha kérdőre vonatnak? A protestantizmus soha sem szorult a titkolódzásra, s nincs joga semminemű olyan ténykedésre, a mely a nyilvánosság verőfényében is meg nem cdlliat! Mind ezek tehát, sőt még sok más is, a melyeket ezúttal mellőzni kívánok, azt mutatják, hogy tömérdek a javítani való, s hogy első sorban, az egyes egyházkerületek célszerűtleneknek bizonyult >:>

minősítési szabályai^ helyettesitendők, valami olyan szabályzattal, a mely javítsa a helyzetet addig legalább, míg egy következő zsinat a kérdést végleg megoldhatja. De mi úton-módon ? Kegyed azon meggyőződésének kifejezése után, hogy az egyöntetűséget, ugy a lelkészi minősítés, mint az egyházak osztályozását illetőleg, az egyházkerületektől sem remélni, sem kívánni nem tudjuk *, azon óhajtásának ad kifejezést, hogy >a konvent vegye kezébe az ügyet, s a kérdéses szabályzatokat egymással összevetve — azok alapján, vagy ha kell: azok ellenére is, készítsen egy általános, a törvény 186-ik §-ában lefektetett elvnek legteljesebb érvényesítésével készült ideiglenes szabályzatot, mely a legközelebbi zsinat további intézkedéséig, mind az öt egyházkerületben érvénynyel bírjon/ S az út-mód első actiója e cél érdekében, abban állna, ha a lelkészi kar, egy monstrosus kérvénynyel fordulna a konventhez, a melyet vagy kegyed, vagy Rácz Károly ur, a ^Szabad Egyház * szerkesztője, vagy én fogalmaznék. Hát én megvallom őszintén, hogy egy ilyen actiónak, még akkor sem tudnék barátja lenni, ha célhoz vezetne. De nem is vezet célhoz, miután illetéktelen emberek bármily monstrosus kérésének is mindaddig nem adhatna helyet a konvent, a mig a 188-ik § érvényben áll. Ha a konvent, egy ily kérvény elfogadásában, a