Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-11-15 / 46. szám

Mindenekelőtt a rég- mult idő egyik jelenetét varázsolnám elénk azon korszakból, midőn az év-számlálók az i8o2-ik esztendőt írták, és itt egy családi szentélyben rengő bölcsőt festenék a szülei öröm és boldogság repeső angyalaival, a mint a remény rózsabimbóiból font koszorút illesztik az alvó csecsemő homloka körül; majd kilép hímzett párnái közül az eszméletlen kisded, s a gondtalan gyermekkor tündérkor országában futkos szerteszét, önképzeletének virágos kertéből most innen, majd amonnan kötöz csokrokat s ezekkel disziti fel a bizonytalan jövőt, mely felé égő vágygyal rohamosan halad, egyszer csak előttünk áll a fe'nőtt hajadon, egyik oldalán a szépség tündére, a szendeség és kellem bűbájos fátyolával ékitve a külső alakot, másfelől a jóság istennője, a mint a szelídség és részvét érzelmeit lehelli át az aranytiszta szívbe, honnan később a szeretet és boldogitás üdve áradoz ; s ezt tünteti már fel a legközelebbi kép, midőn is az öntudatosan munkás nővel találkozunk, ki is rendeltetését, életcélját a magateljes mivoltában érezvén át és fogván fel mint feleség a hitvestársi hűség és odadás — mint anya a magával mit sem gondoló szeretet önfeláldozása s őrködése s a helyes nevelés jól megértett elveinek alkalmazása állal, a női hivatás oly magaslatára emelkedett, hogy mi hozzá mérten törpék csak is imádattal tekinthetünk fel rá, s mint utólérhetlen példányképet csodálva bámuljuk. Es mint honleánynak rriként lehetne híven visszaadni igaz lángoló hazaszeretetét, legdrágább kincsét, az anyai szeretetet is készséggel hozván el áldozatul a haza, a szabadság oltárához; majd a nemzeti vérgyász napjaiban — midőn kötél, golyó, vagy legalább is börtön fenyegette a magyar nemzet legjobb, legjelesb fiait, —• láttátok volna csak őt az üldözött és halálra keresett, menekültek nemtőangyalaként titkon, észrevétleuül működin, bizony lábaihoz borulva mondjátok vala : a nemzet géniusza szállt le közibünk, hogy védszárnyait kiterjesztve lehetőleg elejét venné az igaz honfiak vérehullásának s bebörtönöztetésének. Ily küzdelmes s jótékonysággal gazdag pályafutás után, — mely a lélek minden erejét, a szív minden jóságát csatára hivta fel s csaknem a végkimerülésig igénybe vette, jött az öregség korszaka, a hol is már a rendeltetését s hivatását teljes mértékben betöltött tisztes matróna előtt kell térdet hajtanunk. Matróna 1 ki ősz fürtökkel borított fején a tisztelet és becsületesség gyémánt koronáját érintetlen hordozza. Matróna! ki bár figyelmé ben részesité a külvilág eseményeit is, de ézek tüneményszerű hatásán kívül, pusztán kedves övéinek sorsát kíséré élénk érdekeltséggel s azoknak mindenikén oly féltékeny gonddal s remegő szeretettel csüngött, hogy a szó teljes értelmében vonni kelletett, nehogy a nem várt megrázó változások meg nem választott közlése idő előtt törje ugy az édes mint nagy anyai szívet. Az utolsó jelenet ismét egy családi szentélyt mutat fel előttünk, de itt már nem találjuk a rengő bölcső mellett reménytől dobogó kebellel álló szülőket, hanem az aggastyán beteg ágya körül aggódó gyermekek s unokák állanak halálos csendben; itt nem terjeng az élet angyalának lehellete, hanem az enyészet sötét szelleme érint fagyos szárnyaival a veszteség előérzetériek fájdalma nehezül itt a szivekre, az ajkakon mégis szelid mosoly, mert mindenki nagy önuralommal és nagy kímélettel arra törekszik, hogy az elválás, a búcsú végperceit kínos jajszó s ideges kitörés meg ne zavarja s idegessé ne tegye, míg nem egy áldó tekintet, egy alig észrevehető kézintés — mely »Isten hozzátok«-at jelent, megszűnt dobogni a legnemesebb női, emberileg szólva — a legtökéletesebb anyai kebel — s a környezet igaz bánat megszentelt könyeit ömleszti reája. . . De szinte érzem a rám szegzett szemek kérdő tekintetét, mely mondani látszik — hiszen e rajz tökéletlen, hiányzik róla a mi fő, a mi annak valódi műbecsét biztosítja; az a valami, mely ha oda lehelve, s kidomborítva nincs, hasonló az egész azon sablonszerű gépies műhöz, melyet alkotója minden ihlettség nélkül pusztán vásárra készített. Ámde ez az isteni jelleg, a megdicsőült lényével anynyira összeforrt, élte minden mozzanatát s tettét oly bensőleg hatotta át, miszerint különválasztani, egy magában feltüntetni alig ha lehet; vagy ha igen! az egész vészit értékéből, mert részekre bontva nem oly hatásos, nem oly tökéletes. Ismeritek velem együtt ezt a jellemvonást, jól tudjátok mit értek alatta! ez az igaz keresztyén hit, mely a képcsoport miden egyes jelenetén megtestesülve olt — s mindenikbe életet, elevenséget önt. Isteni ragyogása az öröm és boldogság színeit derültebbé, vonzóbbá leszi a szenvedés és aggodalom sötét hatterét szelidebb világítással árasztja el. Onlelkületében a mennyei Atya iránt táplált bizalom s a szent akaratján való megnyugvás boldogságát, a keresztyén pozitív tanok felőli erős és igaz meggyőződésből merité ; környezete szivében az erény és tiszta erkölcs szent sugarait mintegy kényszerítette behatolni, igy megtisztítva, megszentelve a levegő, melyet beszívott, s rá nézve ártatlan, szeplőtlen az egyén, kivel érintkezék. Hogy a Krisztusi hit mily éltető erővel hatotta át egész valóját, hogy a positív keresztyénség tanai mily boldogító reményei tartották fenn még a legterhesebb csapások, a legérzékenyebb veszteségek súlya alatt is, elég legyen azon ihletett szavakra hivatkoznom, melyek reszkető ajkain a túl világi élet visszhangja gyanánt ekként lebbentek el: »Kedveseim nem sokára meglátom Menyhértet«. íme az örökélet a hallhatatlanság felőli vallástétel és kinyilatkoztatás; hogy környezetére minő hatást gyakorolt ez a magat soha meg nem tagadó lelki tulajdonság — erre vonatkozólag csak is egyik unoka felsóhajtását idézem: »Könnyű vált neki meghalni, mert volt vallásos hite«. Igen vo't vallásos hite, volt tiszta szeplőtlen er-i kölcsi élete, és most... »hite látássá változott« s vallásosán fenntkölt lelke, a már előtte elköltözött kedvesek remélt viszontlátásában lelte meg jul almát. Kedves felejthetetlen lény! dicsőült szellemed ott a magasban, a mennyország tisztult légkörében találta meg a rokon lelkeket, ott élvezi a viszontlátás égi gyönyöreit, — mi földnek gyarló gyermekei az anyagi érdekek és viszonyok által lekötve oda — óh most még nem követhetünk téged — a mienk vagy most is és az maradsz — mert a lelki kincseken kivül, melyeket számunkra örökségképen hátrahagyál, — marad még nekünk egy látható jelvény — por-részednek ezen gyászravatala, mely mintegy sürgetve szól hozzánk, óh vigyetek? óh szállítsatok földi utazásom véghatárához, oda, imádott férjem és kedves szeretett rokonaimhoz, hogy ha a lelkek ölelkeznek már, a por se legyen egymástól külön választva. És mi nem is tartóztatunk tovább! — jer — kedves, drága ravatal, — jer — a legmélyebb tisztelet, a legönzetlenebb hódolat emelt le és helyez föl utazásod legutolsó járművére, — óh engedd meg, hogy könyező gyermekeid, unokáid és rokonaidhoz — mint gyászkiséret — mi őszinte tisztelőid is csatlakozhassunk s majdan szemtanúi lehessünk a meghatóan magasztos jele-