Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-11-08 / 45. szám

lenni itt a protestantismusnak és ezzel együtt a magyar nemzetiség egy kis töredékének: fel sem tehető, hogy a most újra éledő és a missziói körnek kiegészítő részét képező dolhai leányegyházzal szemben már képtelen volna e feladatra, s még kevésbbé tehető fel az, hogy a társitás által ezt veszély fenyegetné akkor, midőn egyfelől az állandóan Dolhán működő tanitó, másfelől pedig a bilkei misszionárius kettős gondozása alá vétetik. Nem a társítással járó veszély, hanem a máramaros-ugocsai egyházmegye részéről nyilvánuló elfogultság és féltékenység fenyegeti itt az ügy diadalra jutását, eléggé elárulja ezt cikkiró ur is, midőn a tanitás által Dolhához kötött segédlelkészszel akarja inkább az egész bilkei missziót is kezeltetni, csakhogy egyházmegyéjük határa meg ne bolygattassék, holott nem az egyházkerület jogkörének, hanem hitsorsosainknak megőrzésén kell itt törekednünk; a helyett tehát, hogy határkérdést csinálnánk a dologból, használjuk fel a fennt kijelölt és egyházkerületünk által is elfogadott tervet. E szerint épitve, biztosan haladhatunk a cél felé, s remélhetjük, hogy rövid időn a megerősödött és virágzásnak indult dolhai kis egyház, mint fáradozásainknak legszebb jutalmát az evangélium fénysugarait hinti szét környezetére. Adja Isten, hogy ugy legyen! Bereczhy József, missz.-lelkész. A theol. ifjúság kegyelete. Kegyeletes ünnepélynek volt tanuja f. hó i-sején a theol. akadémia önképzőköri gyűlésterme. Ugyanis ekkor ülte meg az itjuság a reformatiónak 368-ik évfordulóját. Fél 9 órakor nyittatott meg az ünnepély — melyen a tanári kar részéről nt. Kenessey Béla ur volt jelen — az ifjúság »Jövel szt. lélek ur isten« c. ének eléneklésével. Melynek elhangzása után Papp István senior mondott buzgó kebelből fakadt szép imát. Utána Incze Lajos olvasott fel jól átgondolt, s szépen kidolgozott emlékbeszédet melynek végeztével Luthernek: »Erős vár a mi istenünk« c. gyönyörű éneke énekeltetett el. Majd György László mondta el az ifjúság által éljenzéssel fogadott alkalmi dicsbeszédét. Utána Kecskeméthy István Luthert dicsőitő, nagy hatást keltett ódáját szavalta el; végül Hamar Andor imájával az ünnepély befejeztetett. De mégis előbb Kenessey Béla tanár-elnök tartott az ifjúsághoz, a tőle megszokott ékesszólással buzdító beszedet, melyben megemlékezve ő is a reformátióról, hangsúlyozta a folytonos haladást, s a lehetőleg minél több oldalú műveltség elsajátítását. Mire az ifjúság a tanár-elnök urat éltetve, távozott. György László alkalmi dícsbeszédéből legyen szabad — már csak pályatársaink buzdítása céljából is — pár töredéket ide igtatni. Közel 400 éve csügg már — igy kezdé — Kedves pályatársaim! a hivők egy nagy részének lelke azon a régi, dicső múlton, midőn feltűnt a reformatiónak nagy napja ! Közel 400 éve csudálja már az emberiség egy nagy része azt a napot, mely nem az égboltozatján gyúlt ki, de egy-két emberi kebelből sugárzott fel, fényes bizonyságául annak, hogy az Úr nem szűnt még meg saját képére és hasonlatosságára teremteni embereket. E nagy férfiak rég nyugalomra tértek már, de a bennök lángra lobbant isteni tűz égő szikrákra oszolva, millióknak lett szent örökségévé s mindaddig nem is fog kialudni a keblekből, m:

g lesz, mig akad a sok millió ember közül egy, ki híven megtudja, megakarja őrizni a reája szállott szent örökséget l Hogy a protestantismusnak ez isteni szikrája él a mi keblünkben is, semmi sem mutatja jobban, minthogy egész örömmel s lelkesedéssel ragadtuk meg az alkalmat, hogy megünnepeljük annak — előttünk oly kedves — emlékét. De lehetne-e ez másképen ? Lehetséges e, hogy mi ifjak, kik életerőt érezünk minden tagunkban, ne lelkesüljünk, ne égjünk, ne lángoljunk a nemes eszmékért; lehetséges-e, hogy az ifjú lélek megvesse a szabadságot, mely nélkül élni nem tud ? lehetséges-e, hogy az ifjú kebel ne szomjúhozza az igazságot, ne óhajtson belépni annak templomába, hogy imádja azt ? Ezért különösen illik ez ünnep mi hozzánk, barátaim ! Mert kérdem, nem az ifjú léleknek igazságtalanságot, szolgaságot nem tűrő lelke támadt-e fel Lutherben, Zwingliben és Calvinban ? Nem az ifjúság égette-e el azt a bullát, mely átkot mondott arra, a mi igaz. Nem az ifjúság lett-e első harcosa az uj iránynak, s nem ő lett-e továbbra is apostola a megtisztított vallásnak ? Miért is, midőn a reformátió emlékének ünnepet szentelünk, nemcsak a kezdeményezőket tiszteljük meg, de magunkat is azok között! De jó lesz megemlékeznünk a régiekről azért is, hogy életükből, példájukból lelkesedést, kitartást merítsünk a reánk várakozó nagy munkához !.. . Lehet a katholicismusnak azon tettét, hogy kivetkőztette a krisztusi vallást eredeti formájából okadatolni: de azt igazolni s egyszersmind megbocsátani, hogy nem adta vissza a krisztusi örökséget akkor sem, midőn a gyermekkorból kilépett emberiség öntudatra ébredve, visszakövetelte azt magának, sohasem lehet I Mindenki elismeri, hogy miként a gyermeket, ugy a gyermekemberiséget is nevelni kell, azt sem tagadja senki, hogy a katholikus egyház sok tekintetben jó nevelő volt: de mert örökké gyermeknek akarta tekinteni az emberiséget, hogy uralkodhassék felette, gyermeknek akkor is, midőn az már férfiúvá lett, vezetni akarta akkor is, midőn az a maga lábán is tudott járni, kitagadással, átokkal, máglyával akarta elnémítani azokat, kik jogos követeléseiknek hangot adtak: mindezekért méltóképen érte őt a csapás, isten sujtoló keze, hogy saját hivei, saját gyermekei fordultak ellene Apáink a tettnek, a munkának emberei voltak, igy érthető, hogy egész lelkesedéssel fogadták a megtisztított vallást, melynek egyik vezéreszméje akkor is a folytonos haladás volt. S csudálatosak az isteni gondviselésnek utail Ettől kezdve a reformátió, illetőleg a kalvinismus oly szoros viszonyba lépett a magyarsággal, oly elválhatatlan lett a kettő közötti kapocs, hogyha esetleg a reformátió elő nem áll, avagy még sokáig késedelmezett volna: ki tudja, nem kellene-e most emlékét siratni a magyarnak, avagy dicsőithetnénk-e most nyelvünkön a mi istenünket? »Iker testvérek voltak ők, s együtt bolygák az életet!« A magyar reformátoroknak s még inkább azok utódainak nem egyszer jutott feladatul, hogy az omladék alól hozzák életre azt a nemzetet, melyet más halottnak tartott, de a mit ők elhinni nem tudtak! »Nem egyszer látjuk apáinkat kisírt szemekkel tisztogatni a sártól a romokat, hogy megtartsák azokat egy örökké hitt boldogabb kor számára, mely azokból a romokból felépitendi a maga templomát.« Saját maguk jólétével s boldogságával mit sem törődtek ők, a vallást és hazát — mert e kettőért éltek, haltak, — akarták előbb felvirágoztatni, jól tudván, hogyha ezt elérendik, ők sem lehetnek boldogtalanok, mert boldoggá teszi őket a tudat, hogy nem hiába éltek át egy hosszú életet. S midőn belátták, hogy tudomány nélkül nem élhetnek nemzetek az élő népek között: a tudomány terén vívtak ki bámulatos eredményeket; ha karddal kellett védekezniük az erőszak, az elnyomatás ellen : attól sem riadtak vissza, ha nehéz idők s csapások ide-