Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-11-08 / 45. szám

rúit A vacsorához gyűlt vendégek hősies lemondással tartózkodtak a felköszöntőktől; a kedves háziasszony azonban nem tudta megállni, hogy legalább annyit ne mondjon, a feliratos tortára mutatva: »azt mondja e torta, éljen Szász Károly 1 éljen hát vele, hogy sokáig éljen!« Szombaton, a reformatio évforduló ünnepén d. e. 9 órakor már megtelt a szép templom a hivatalos testületek, más felekezeti küldöttségek és a buzgó hívek impozáns seregével. Mikor a főpásztor mintegy 20 paptól kísérve belépett, a hívek rázendítették »Ürül mi szivünk, mikor ezt halljuk: a templomba megyünk« ; aztán az országos hírű szegszárdi dalárda énekelte »Jövel Szent Lélek Úristen!« Most a főpásztor felment a szószékre, hogy egyikét mondja ama fényes egyházi szónoklatoknak, melyek bibliai kenetesség, költői szépség és szónoki erő tekintetében ritkítják párjukat. Az alapigét Haggeus próféta könyve II. részének 3. verse nyújtotta: »Kicsoda maradott meg tiközűletek, aki látta ezt a házat az ő első dicsőségéhen ? és amelyet ti most láttok, avagy nem olyannak tetszik e néktek ahoz képest, mintha semmi volna /« Mily dicsőséges lehetett őseink szemében amaz igénytelen imaház, melyben szabad lett imádkozniok! A lelkiismereti szabadság bajnokainak mily nagy lehetett boldogságuk esik annyi kivívott siker fölött ís 1 Fölért szegényes imaházuk a Salamon templomának pompájával, mert »nagyobb lészen a második háznak dicsősége, hogy nem az első házé« mondja a Seregek Ura. És miből áll e nagy dicsőség? az újszövetség tanít minket meg rá: ha lélekben és igazságban imádjuk Istent, és hitünkhöz irgalmasság cselekedetét is csatoljuk. Igy lesz ez uj templom is, mely olyannak tetszik, mintha semmi volna, ahoz képest, minőnek a korbeli távolság a régit feltünteti (miként a leszáló nap megaranyozza a szürke felleget). Költői hasonlatokban dús párhuzamot vonva a mult dicsősége és a mai kegyelet közt, a lelkes és lelkesítő beszédet minden szívet mélyen megható, minden szemet könyben fürösztő szép imával fejezte be. A főpásztori áldás után fölzendült a dalárda éneke, Bethoven »Isten dicsősege« Majd Borzsák Endre, e kiváló egyházi szónok mondott imát, és megragadón előadott beszédet, melynek alapigéje: Pál. I. Kor. III. r. 16. 17. * Avagy nem tudjátok-e, hogy ti az istennek temploma vagytok, és az Isten lelke lakozik tibennetek? Ha valaki az Isten templomát megszeplősíti, elveszti azt az Isten, mert az Istennek temploma szent, mely ti vagytok.* Mivel szenteljük meg az uj templomot, és mindannyiunk belső, élő templomát ? Isten imádásával, embertársaink és hazánk szeretetével. Főleg ez utolsó rész igazi virtuositással volt előadva. Ima zárta be a szószéki felavató functiót. (Csak az tűnt föl, miért mondotta a lelkész el a püspök ur által már elimádkozott uri imát még kétszer ? talán a jelenvolt katholikus atyafiak kedvéért?) A következő ének után még bennmaradt híveknek Dómok Péter úrvacsorát osztott. Végre Kálmán Dezső kölesdi lelkész egy újszülött kis lánykát keresztelt meg az Atyának, Fiúnak, és Szentlélek Istennek nevében. A gyülekezet meghatottan egy ritkaszép ünnep feledhetlen emlékivel eltellve, fölemelkedett lélekkel távozott a százados szenvedések, és ezek fölött a hitbuzgóság által mindannyiszor diadalmaskodott küzdelmek újra megszentelt helyéről. Következtek a püspök ur előtt testületi tisztelgések. Ezekről és az ünnnepély további lefolyásáról a jövő számban. Eötvös K. Lajos. Dolhai leányegyház. A »Prot. egyház és iskolai lap« f. évi 42. számában a »Lelkész beígtatási ünnepély« címmel ellátott cikk írója részletesen közli a dolhai s.-lelkésznek ez újból alakult leányegyházba nagy ünnepélyességgel történt beigtatását. Ennek leirata után nem késik kiemelni Örvendetes jelenségként a híveknek azon ténykedését, miszerint ezek a szent ügy fontosságának teljes tudatával birván, siettek — köztük különösen és első helyen az uradalom jelenlegi örököse, mint az egyház védnöke — tettel is kimutatni, hogy egyházuk felvirágoztatása érdekében anyagi áldozatoktól sem rettennek vissza. Tagadhatatlan, hogy ez ünnepély s az ennek kifolyásaként tekinthető eredmény igen szép volt; igy leirás után is lélekemelőleg és buzditólag hat az olvasóra; mennyivel inkább hathatott tehát azokra, kik ennek lefolyásán jelen voltak 1 Ezt eléggé igazolja cikkiró, ki a lefolyt esemény és az első siker hatásától megkapatva, majdnem biztosan igéri, hogy egy pár év lefolyása alatt a szép fejlődésnek indult leányegyház, — melynek különben az egyházkerület által tervbe vett bilkei missziói körbe olvasztásával életfejlődési gyökerei metszetnének el (?) — anyaegyházzá fog szerveztetni. Mindnyájunknak, kik a prot. egyház hü követői, s ebben különösen az evangéliumi tudomány terjesztői vagyunk, csak örömünkre szolgál, ha a hit erejének nyilvánulása gyanánt ujabb és ujabb egyházaink kelnek ki hamvaikból és indulnak virágzásnak, főképen ott, hol idegen elemek közé ékelve, a kedvezőtlen viszonyok nyomása alatt évtizedeken át kell a lét és nem lét nehéz problémájának megoldásával küzdeni. És mert e nehéz küzdelem jutott a dolhai kis egyháznak is osztályrészül, most midőn ebből diadalmasan látszik kibontakozni, szép reményt köthetünk ugyan tovább fejlődéséhez, de hogy ez oly gyorsan, cikkiró szerint egy pár év alatt történjék: e felett kételkedésünket kell kifejeznünk. Hogy pedig e kétely némileg indokolt is legyen, vessünk egy futó pillantást a dolhai leányegyház jelen helyzetére, s lássuk az eszközt, mi által ennek rohamos felvirágoztatása terveztetik. A 96 lelket számláló gyülekezet tagjai az uradalom személyzete, főleg pedig ennek gyári munkásaiból telnek ki, s az igen csekély számú intelligentiát kivéve, mindnyájan tót és német ajkúak, kik magyar nyelvű szónoklatainkat nem értik, egyházi énekeinket nem tudják, mert soha sem is tanulták. Ezek számára állított most a máramaros-ugocsai egyházmegye s. lelkészi állomást Dolhán; a hivatalába közelebb beigtatott s. lelkészre itt első helyen a lelkészi teendők végzése, másod sorban pedig a tanköteles gyermekek oktatása vár. A komoly törekvésű és kitűnő képzettségű ifjú lelkész igyekszik is kötelességének mindkét irányban megfelelni, de vájjon kellő siker koronázza-e terhes működését? Mint lelkész minden vasárnap egyszer templomba megyen; megjelennek ott a harangok hívogató szavára a gyülekezet tagjai is, az éneklésben azonban részt nem vehetnek, pedig ez legfőbb tényező a vallásos buzgóság emelésére ; előkészítő mintegy arra nézve, hogy a hallatandó szent igék magvai jó földbe hulljanak. Énekel tehát maga a lelkész, majd imázik és beszél hazai nyelvünkön; tart szép és épületes tanításokat, melyekből a gyülekezet tagjai egy-kettő kivételével semmit nem értenek ; és mert igy folyik le az istenitisztelet minden alkalommal, egy darabig prédikálni fog süket füleknek, majd később üres falaknak. Jelzett okból templomon kivüli működésével sem mutathatván fel sokkal több sikert, nem nehéz