Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-11-01 / 44. szám

mondhatók is volnának, kivált kisebb falusi gyülekeze­tekben ; de annál jobb példányképek s elolvasásuk meg­termékenyiti az elmélkedő agyat és a gondolatok nagy mennyiségével tömérdek más gondolatot ébresztenek fel. És örvendek, hogy ily beszédek jelentek meg s óhajtom, hogy folytattassanak, mert nagy szükségünk van mintákra, a melyek után formáljunk és formálódjunk. Bárkitől eredt­tek legyenek is e beszédek ; de a melyekben olyan tár­gyalás van, olyan bizonyítás, mint az »Alamizsna* című beszédben, mely hatalmas, szívhez szóló, az értelmet meggyőző, az akaratot elhatározó szónoki magas emel­kedettségével hat és épit; vagy olyan gondolat- gazdagok, mint az I. beszéd; vagy oly könnyen érthetők és gya­korlatiak, mint a II. a XI. és a XX. beszédek; olyan felségesen szépek, mint az »Istent szeretni*, a Ttízprobák, vagy az »Áron hallgatása« : akkor csak az az egy óhaj nyerhet kifejezést, vajha mielőbb állhatnánk a többi köte­tek »vizének is mélységei felett*. Csak egy-két példát. Minő erőteljesen van pl. szí­nezve és megdöbbentőleg igazán rajzolva az a sötét kép, mit »Az élet szenvedései« c. első tanításban ad, midőn mondja: »Fösvénység, gőg, nagyravágyás, féltékenység, irigység, bosszú, ezekből a vétkekből fonja a nyomorult emberiség az ostort, melylyel magát és másokat a vérig ver és miután magukat igy elkínozták, az érettebb kor­ban érkezik a vénség, minden kedvetlenségeivel, nyug­talanságaival és üres panaszaival; az egyiket megsike­titi, a másikat megvilágtalanitja, az egyiknek emlékező tehetségét, a másiknak eszét veszi el, az egyiknek ke­zébe mankót, a másiknak pápaszemet ad, az egyik a mankón járni nem tud, a másik a pápaszemen nem lát, ennyi nyomorúság között végre érkezik a halál, melylyel küzdeni ereje nincs, ez feltaszítja és hogy láb alatt ne legyen, egy árokba veti, melyet mi sírnak nevezünk, ímhol az ember!* Általaban e két tanitás egyik legki­magaslóbb, legszebb két beszéde e kötetnek. Megren­dülve állunk meg hatásuk alatt s összeroskadva omlunk le az Istenség trónja elé erőt, felemeltetést, biztatást, vigaszt onnan kérni s gyönyörűen vígasztal is meg azzal a gondolattal, hogy hiszen a szenvedés hiánya épen azt mutatná, hogy az Úr megfeledkezett rólunk és ezt igy világosítja meg : »Mikor az ember szőlőjét kiakarja irtani nem metszi, nem tisztogatja, nem választja, — ha­nem magára hagyja, nőjjön a hogy tud; de ha azt akarja, hogy teremjen, megmetszi, felkötözi és felesle­ges hajtásait leszedi. A szenvedések olyanok nekünk, mint a metszőkés a szőlőtőnek, — ha szenvedés nincs, jele, hogy Isten az embert magára hagyta.« (156. 1.). Vagy pl. »A vallásos civilisat; ó« c. beszédben e szép hasonlat: »Elég a civilisatio pillangós fátyolából egy da­rabka, hogy e nagyszerű igazságokat (t. i. Isten, Jézus, evangelium, üdv, öröklét) szemünk előtt eltakarja, az egész nagy természet, az Isten nagy országa sötét leend, mint a vaknak örök éjszakája, hol homály szakad a ho mályra és határozatlan alakok űzik egymást a sötét fel­hők még sötétebb kebelében.« Rendkivül sok genialitás nyilvánul — se tekin­tetben is kitűnő példányul szolgálhatnak e beszédek, — a textusok választásában, a bevezetésekben s a felosztá­sokban. Pl. a figyelmet egyszerre megragadó bevezetés a Mát: XX: 6 alapján: »Nem volna-e kedvünk nekünk is igy ácsorogni, kivált ha tudjuk, hogy egy a fizetés, nem volna-e kedvünk letenni a munkát, a fáradságot és kezünket összerakva, lelkünk üdvösségéről álmodozni egész a sírig ? Nem ! én most az ellenkezőre kérlek és figyelmeztetlek, azt állitván, hogy igenis dolgoznunk kell Isten, felebarátunk és a magunk kedvéért.« Ugyan­ilyen a »tévelygések uralmának exordiuma. Vagy a fel­osztásra az Áron hallgatása c. beszéd felosztása, a midőn azt mondja : Áron hallgatása kifejezi a főpapnak nem­csak fájdalmát, hanem megalázódását, hódolatát is. Egy két kifogást azonban minden dicséret mellett sem hallgathatok el. Igy mindjárt az első beszéd telje­sen elvont lélektani okoskodás s egyáltalában nem nép­szerű, valamint ilyen a »civilisatio vallás nélkül* c. be­széd, mely e mellett még irályában is homályos, nehéz­kes s a társadalmi viszony oknak benne adott rajza (182—183 1.) épen nem talál a mi helyzetünkre. Rend­kívül erőszakolt dolog e textus felett »Monda pedig József az ő bátyjának: Én is félem az Istent« arról prédikálni, hogy »erkölcsi érzetünk teljesen soha ki nem alszik kehlünkből és Isten félelme nélkül is meglehet.a Ez a mellett, hogy homályos, nem textus-szerű és a tulaj­donképeni főtétel, hogy »mi az erkölcs vallás nélkül* nincs gyakorlatilag, világosan bebizonyítva, az egész tárgyalás hiányos, szaggatott. Nem textusszerú a X. be­széd Mát: XI: 6 felett, mert nem arról elmélkedik, miért boldog, a ki a Krisztusban meg nem botránkozik, hanem arról, hogy mily rút bűn szégyeneim a Krisztust, mily káros a vallástalanság és mennyire megvetendő ama szokás, mely nevetségessé teszi azokat, kik ma még vallásosak. A kiadó is hibás cím alá tette e be­szédet, nem az adott tartalomra, hanem a textusból önkényt kínálkozó főtételre volt tekintettel, holott nem e főtételről szól a beszéd. Az »Aron hallgatása« című beszédben vallástörté­netileg nem igaz amaz állítás, hogy Izrael népének val­lásossága, kivált Mózes idejében attól függött, hogy mi­ként teljesitik a nagy törvényadó vallásos rendeletét s hogy miként tartják tiszteletben a cultus külszertartásait, mert a legalismus a fogság utáni judaismus terméke, az Esdrás és Nehemiás munkájának gyümölcse. Szokjunk már egyszer ahoz, hogy a múltról ne a képzelet képeit, hanem a történeti hűségnek megfelelő dolgokat hirdessünk közönségünknek! Továbbá a mennyire szép a maga sym­bolikus jelentésében ama történet, a mely szerint Izráel Józsué alatt az ellenséget mindaddig verte, míg Mózes ég felé kiterjesztve karjait, imádkozott s azonnal őt kezdték verni, a mint a nagy törvényadó karjai lankadni kez­dettek: annyira degoutante ezt bizonyítékul és pedig döntő bizonyítékul hasznalni fel az imádság ereje mellett (168—169 1.). Birálói kötelességem kérni a kiadót a jövő beszé­dek érdekében, hogy miután ő rendezi őket teljesen sajtó alá s ha jól tudom még a correcturát is maga végzi, fordítsa figyelmét egy kics; t a beszédek alakjára és irá­lyára. »Forma dat esse rei« — igen sok esetben. Pl. a mi homilia, nem kellett volna synthetika beszéd formájá­ban adni ; ilyen homiliák az »Áron hallgatása«, »az öz­vegy asszony fillérje* stb. Sok helyütt nem ügyelt kel­lőleg a pontozásra s igy e helyeket csak igen figyelmes olvasással érthetni meg; pl. sokszor e'őfordul, hogy elő-és utómondatok között, vagy a participiumos előmon­datok után pontot hagy ott meg, mi a világosság rová­sára van. Annyi egy sajtó alá rendező kiadónak szintén meg van engedve, hogy egy kicsit az irályt is változ­tassa, ha t. i. csak arról van szó, hogy durvább, póri­asabb, nem a templomi kathedra méltóságához illő kifejezések helyett kell szebb, finomabb, gyengébb s vá­lasztékosabb szavakat tenni. Mily kellemetlen, visszataszító képzeleteket szül szószékből pl. ez : *a vallás tiszteletre méltó templomában ott lakik, ott költ, ott szaporít a tudatlanság és babona, mint a denevérek; »vagy más — ! legszelídebben mondva — pórias kifejezések, mint :

Next

/
Thumbnails
Contents