Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-10-25 / 43. szám

egri kanonok volt, a ki támogattatva a német császári katonaság által, bejárta az egész Sárosmegyét, a prot. lelkészeket elkergette, az iskolákat elfoglalta és a katholikusoknak adta. Ezen átkot hozott munkájában segítségére volt Bársony György, a szepesi káptalan prépostja, Szegedi István jászói prépost, Halapi a Nagysárosi császári katonasággal és végül a lublói kath. lakosság. A hírhedt pozsonyi vértörvényszék áldozatai között ezen esperességből hihetőleg 25 lelkész emlitettik Rácz Károlynak e törvényszék áldozataírói szóló művében. Midőn az evangélikusok e képen mindenütt üldöztettek, mind a falusi, mind a városi templomok elvétettek s az ev. szabad valiásgyakorlat megszűnt az egyházakból elűzött sárosi ev. lelkészek a szabad kir. városokban kerestek menedéket. »Legtöbben Kis-Szebenbe menekültek. Ott azonban igen szomorú sors várt rájuk. Volkra tábornok elfogatási parancsa elől erdőkbe s barlangokba menekültek, a honnan időnként előjöttek s meglátogatván híveiket, kitartásra buzdították. Midőn később Tököly Imre seregével Sárosba vonult, az elfoglalt ev. templomok, melyekben a katholikus papok által tartott istenitiszteleten a sárosi evang. nép nem vett részt, az evangélikusok kezére kerültek ugyan, de ez újból való felvirágzásuk csak öt évig tartott, mert 1687-ben uj üldözést kezdtek a protestánsok ellen. Ezen második nagy pusztulás ideje tartott 1687—1722-ig. Ezen időbe esik az eperjesi vértörvényszék, melynek leírását elhagyja a szerző s csupán neveit sorolja elő az itt elvérzett 13 vértanúnak. Az üldözés ezen korszakában elszedték az evangélikusok templomait és pedig Sárosmegyében 91, Zemplénmegyében 47 és Abaujmegyében 20 templomot. Az 1721. és 1722-ben tartott protonotarialís inquisitiónak az volt hivatása, hogy az 1681-ig prot. kézen vo't templomok visszaadassanak a protestánsoknak; ezen vizsgálat kiderítette, hogy minden elvett templom evang. volt 168 i-ig, mindamellett nem kapták ezeket vissza, sőt meglevő templomaiktól is megfosztattak. A két üldözési korszakban megfosztották ugyan a protestánsokat templomaiktól és lehetetlenné tették, hogy Jelkészeket s tanítókat válaszszanak ; azt azonban nem érték el, hogy a nép kath. vallásra térjen. Ezt csak a következő korszakban érték el, melyet a szerző »a harmadik legnagyobb pusztulásnak« nevez s mely 1722— 175° ig tartott. És valóban, ha olvassuk ezen szakaszt, felforr bennünk a vér azon kegyetlenségek, szörnyű kínzások s áttéritési eszközök miatt, melyeket a spanyol inquisitio mestereinél nem alantabb álló szörnyetegek a protestánsok ellen alkalmaztak. Ezen esperesség legkegyetlenebb üldözője báró Barkóczy Klára gróf Szirmay Tamás sárosmegyei főispán neje volt, a ki gazdagságát s férje befolyását felhasználva, nem csak maga üldözte nagy kiterjedésű birtokain a protestánsokat, hanem még a megye hatóságát és földesurait is ösztönözte, s rábírta hogy művében segédkezet nyújtsanak neki. Leghasznavehetőbb es/.közei voltak Bornemisza István és Szinyei Zsigmond sárosmegyei alispánok, Zombory Miklós és Dobay Károly szolgabirák. A megye főbb urai közül, mint üldözők nevezetesebbek: Szirmay István renegát és különösen ennek fogadott fia a szintén renegát Dessewffy Tamás, illetőleg ifjabb gróf Szirmay Tamás, a kik birtokaikon kiirtották a protestantismust, Klóbusiczky Antal gróf özvegye szül. Szapáry grófné, Keczer András sóvári kanonok és Tarnóczy István nagy-sárosi kath. plébános. Hogy lássuk miként katholizálták Sárosmegyét, arra egy kiváló példát hoz fel a szerző. Héthársnak katbolizálását, a mit egykorú forrás után közöl. A katholizálás hősnője, b. Barkóczy Klára, báró Barkóczy Ferencz esztergomi érsek prímás huga és gróf Szirmay Tamás sárosmegyei főispán. A nevezett mezőváros katholizálása 1747-ben kezdődött s rövid egy év alatt a tiszta ev. helyben alig maradt evangelikus. Héthárs városának egy polgára Matzko Mihály erkölcstelen házas élete miatt az ev. városi biróság által pénzbirságra ítéltetett, melyet az ev. egyház pénztárába befizetni kellett. Erre Szirmay grófné az elitéltet s a birót esküdteivel magához idézte Tarcára, az elitéltet börtönbe záratta, a többieket, mint eretnek kutyákat csúnyán piszkolta. A pár nap múlva elfogott leányát és vejét vele együtt kitérésre kényszeritette s csak ugy bocsátotta szabadon. Rövid idő múlva Szinyei Zsigmond Sárosmegye alispánja 8 hajdúval megjelent Héthárson s bizonyos ürügy miatt verette az esküdteket ; az iitlegektől való félelmében Kreutzer A. kath. hitre tér s hogy mutassa a grófnőnek, mily igaz kath. feljelenti azon polgárokat, kik nem akarták megengedni, hogy egy házasság, melynek jogilag Héthárson kellett megköttetnie, Dobón köttessék meg. E feljelentés folytán ugy az alispán, mint szolgabirái, mind pedig mások, kik azt hitték, hogy ezzel a grófnőnek kegyét megszerzik, ha az evangélikusokat üldözik, különféle ürügyek alatt zaklatták őket, míg végűi 1748 február 15. megjelent a városban Zombory Miklós szolgabíró, utána a megyei alispán hajdúival egy század katonasággal s Szirmay grófnő szolgáival ; elfogatták a város jobb módú polgárait, halálra ütlegelték s aléltan Tarcára vitték, a hol miután mindegyiknek újra 50—60 korbácsütést, adtak, börtönbe zárták, különféle munkára, végül kathol. hitre való áttérésre kényszeritették. Hasonló sors érte nejeiket. A lcinzottaknak nevei: Ambrózy András 70 éves Tirtsch Christian, Jobbády István, Teschinszky János, Jaeger Mihály, Bornemann Sámuel és a nők közül: Tokaji Anna. A templomot, mivel annak kulcsait a lelkész szép szerével ki nem adta, ugyanazon év március 15-én erőszakkal foglalta el a fenntebb nevezett két szolgabíró, a kath. lakosság és a hajdúk segítségével, kik vandalok módjára dúltak az evang. lakosok között. A következő két napon befejezték a foglalás művét s a grófné által rendezett lakomán áldomást ittak. Ezen kinzatások folytán a héthársi polgárok vagy kitértek, vagy ott hagyván mindenöket szétszéledtek s másutt telepedtek le. Ily módon foglalták el a többi ev. templomokat is, ugy hogy alig maradt egy pár templomuk. Az 1743-ikí can. visít, alkalmával már Sárosban csak 15 anya és egy leányegyháznak voltak templomai. Az 1750-iki évben az egész sáros-zempléni esperességben 14 ev. egyház volt. Igy pusztult el a hajdan oly nevezetes sáros-zempléni esperesség. A következő korszaknak a romok összeszedése volt nehéz feladata. Dacára József császár türelmi parancsának s jóindulatu rendeleteinek, dacára az 1790/1 26. t. c.-nek nem igen sikerült volna az aléltságban levő romokat megmenteni, ha az isteni gondviselés nem küld mentő őrangyalokat egyes protestáns urak személyében. Örök hálával tartozik az esperesség buzgólkodó Péchy, Dessewfty, Bánó, Szirmay, Tahy, Újházi, Pulszky, Ganzaugh és más családoknak, a kik megmentették s a jövőre nézve biztosították a jelenlegi csekély számú egyházakat. Ládái tanár. (Vége köv.)