Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-09-27 / 39. szám

csak választott képviselői az illető egyházközségnek ? Szerző álláspontján épen a sok presbyterre van szükség, hogy legalább, ha már három-négyszáz, nyolcszáz, meg ezer és több ezer lélek nem vehet részt minden gyűlésen s ennyi ember nem hivhatö össze, minden templomkulcs csináltatási esetért, legyen sok tag ottan, hogy minél többen szóljanak hozzá és minél többen védjék az egyházközség jogait midőn rólunk határoznak. Minden más szempontból igaza van szerzőnek, mikor a presbyterek nagy száma ellen kikel; hanem mikor a fenntebb idézett szempontból helyteleníti ez intézkedést, következetlenségbe esik. Valamint nem merném azt sem apodictice kimondani, hogy »a közgyűlési egyenetlenségnek utóvégre mégis az egyház javára kell kiütni* — nem mindég a jobb szokott győzni, igen sokszor a diadal a demagógiáé. Hanem hát az egyházközség szervezete még szerző szerint is »nem centralismus, csak centralisticus« ; de annál inkább az már az egyházmegyéé, mert »ott a lelkészek önnállóan, a gyülekezettől függetlenül, nem mint egyházi képviselők, hanem hivataluknál fogva jelennek meg s mint ilyeneknek nincs is szükségük megbizó levélre és igy felette állanak a presbyteriumnak és egyháznak.* E mellé az épületes állítás mellé aztán mindjárt oda teszi, hogy annál jobban megijeszszen az egyházmegye borzasztó szervezetével : »ez már tudom tetszik sokaknak, különösen a kiknek hő vágyuk volt a magyar kálvinista clérust, papirendet felállítnil* Jól mondta azt sokszor egyik egyházi emberünk: nádfödeles parochiákkal és rongyos palásttal nem lehet hierarchiát csinálni! Ez csak egy mikulásnapi mumus, a melylyel komoly embereket megijeszteni nem lehet. S ha a lelkészek nem *mint egyházi képviselők« jelennek meg az egyházmegyei gyűléseken, hát akkor, hol van a világon képviselőség? Avagy azt hiszi szerző, hogy az a mandátumot nyert országgyűlési képviselő csak ezredrész anynyira is szivén viseli választó kerülete érdekeit, mint a mennyire lelkén hordja az a pap a maga egyházközségének ügyeit? Vagy őt képviselővé nem ez a szivében rejlő érdek teszi, hanem ezzé egy-egy esetrőlesetre szóló megbizó levél tenné? S mit szólana szerző ahoz, ha rábízná híveire az egyházmegyei közgyűlésre küldendő egyházi képviselő választásat s szépen kinulláznák önt ? Nem hangosan követelné-e, hogy egyháza érdekeit önön kívül senki jobban nem képviselheti, mert ön hordja azokat legjobban szivén ?! És a közérdekeknek valamely rész elvei és meggyőződése szerint való repraesentatiója nem attól függ egyáltalában, hogy az a lelkész hivatalos megbízatását a gyülekezettől vagy az egyetemes egyháztól nyerte-e, hanem attól, hogy híven szolgálja-e azokat az érdekeket, melyek gyülekezetének csakugyan jól felfogott érdekei. Aztán az lenne csak a felfordult világ, ha a lelkésznek még a lelkészi megbízatást is a gyülekezet s nem az egyház, mint egész adná, (10 és 11. lapok). Még a túlzásban is kell határt ismerni! Es az sem áll, hogy a lelkész épen azért, mert megbízatását a nagy egésztől és nem a részektől kapta, csak ennek a nagy egésznek volna felelős a törvény megtartásáért, a részekért pedig csak Istennek; mert ezekért is felelős minden egyháztagnak. Nem a törvényben rejlik a baj, ha hát a lelkész nem mint egyházának képviselője ül az egyházmegyei gyűlés teremben, hanem abban, ha neki nem fekszik szivén községének érdeke ; ezt az esetet azonban feltenni sem merem. És több optimizmussal, kevesebb elkeseredéssel szerző is megláthatná, hogy egyházszervezetünk bizony eléggé alkalmas arra, hogy Kálvin eszményi állam-egyházát megvalósíthassa (16 lap); ha ugyan ez a mai adott viszonyok között egészen csak tőle függene. Az egyházkerületek szervezete ellen is legfőbb kifogása, hogy itt meg nem a megyék képviselete, hanem a hivatalos egyének viszik a főszerepet. Ez állításában is a legnagyobb tévedés az, hogy nincs tisztában az igazi képviselőség fogalmával. E cikkben aztán elmond szerző mindenfélét; csak épen a kerület szervezetéről szól keveset. Elmondja, hogy az önfenntartás és önsegély eszméje kezd nálunk mind jobban előtérbe nyomulni, — ide céloz a classificatió és qualificatio ; a mi azonban — szerinte — halva született gondolat. Hát ebben van némi igazai Majd rámutat a domesztilcára, mely egy egész lépés volna a papok nyomott helyzetének javításában ; *de nem a jelen rendszer mellett/« S hogy ezt igazolja egy igen tartalmas, érdekes — bár itt-ott egyes túlzásoktól nem ment, — elmefuttatásban magyarázza meg, hogy mi okozza a pauperismust ? Az okokat talalja a nehéz időkben, mikor az ember minden erőfeszítés dacára is csak egy helyben marad s a mellett roszak a kereseti viszonyok, olcsó a munka, kevés a foglalkozás; találja a civilisatio-ban, mi által fokozottabb életszükségek jönek létre; a szétszalcadottságban, abban, hogy »a munkafelosztás, a szakképzettség alapján kifejlett emberi erő bámulatos volta kápráztatja a szemet;* végűi pedig abban, hogy »a nemes önérzet magunk felőli magas véleménynyé fajul, mely oda hajtja az embereket, hogy a különbözőséget minden téren kivívják és a maguk számára biztosítsák.« A pauperizmuson csak az »alkotmányos szabadság segit, mert ez a népek jólétének alapja, a szabad mozgás, mely egyszersmind biztositó szelep is a társadalmak forrongó kazánján.« És iit Szabadelvű úr jobban meg van elégedve az alkotmányos állammal, mint az egyházzal, kifejezve ama meggyőződést, »hogy az alkotmányos polgári társadalom, melynek kormányzata népképviseleten alapszik, humánusabb, mint a teokratikus egyház, hol a hatalom egyesek kezében van. Onkénytelen azt kérdezzük: kiknek? Hisz püspökeink is csak primus inter pares s ezt annyiszor emlegetik nekik épen a gyűléseken és másutt, hogy szinte azt érzik, hogy »ki első akar lenni ti köztetek legyen mindeneknek szolgájuk.* Azt mondja szerző, hogy »az egyházmegyék képviselete a kerületekben semmi! Ott vanak ugyan, de nem ponderálnak. Az esperesek és gondnokok nem tekinthetők képviselőknek ; állásuk a tiszteleten alapszik; nekik felül kell állni, a minthogy felül is állnak azon elvi harcokon, a melyek talán az egyházmegyén viharzanak. Képiselők csak azok, a kiket e tekintetben megbíznak. Ezeknek már kötelességük volna küzdeni, harcolni, vívni azon eszmék mellett, a melyek az egyházmegyén érvényre emelkedtek.« Hát miért ne küzdhetne ezek mellett az esperes és gondnok ép oly híven, mint a hogyan a megyén meg a pap a a gyülekezet érdekében ezt teszi, ha lelkiismeretes ? És megint nem a szervezet hibája, roszasága, a kalvinismus egyház-jogi alapelvéhez való hűtlensége az oka annak, ha azt látjuk, hogy az egész kerületi gyűlések felett néhány kiváló egyéniség befolyása uralkodik. Nem a szervezetben rejlik annak oka, hogy az egyházmegye képviselőjét az esperestet kénytelen az elnöklő főgondnok az ő élesebb eszével udvariasan megkérni, hogy tessék a nagytiszteletű urnák ezt a dolgot majd akkor terjeszteni be, mikor a hasonló tárgyú ügyekre kerül a sor ! Vájjon a szervezet az oka annak, hogy a mint szerző maga is mondja: »ott vannak (t. í. a kerületen) a nagytekintélyű papok, a nagytudományú tanárok és olyan hatalmas világiak, a kik a politikai életnek vezér-egyéniségei s ugyan mit tehetne ezek ellenében az a szegény falusi pap* stb. nem mi magunk vagyunk-e oka, ha jogaink mellett nem tudunk ott a fényes gyülekezet