Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-01-04 / 1. szám

Lapunk hivatása. t I Az országgyűlés, midőn közelebb a jövő évi költségvetést tárgyalta s a képviselők egy-egy jó része ezen alkalmat szokás szerint felhasználta arra, hogy az ország elé tárja, a mi különösebben a lelkét nyomja, többen érdekes kirándulást tettek hazai társadalmunk mezejére. Távol legyen tőlünk, hogy most talán felmelegítsük, a melyek ezen tárgyra vonatkozólag hetekkel ezelőtt pro et contra elmondattak ; lehettek azon beszédekben tanulságos dolgok, lehettek helytelenek is, ezeket most ne feszegessük. Egy örvendetes tanulságot azonban nem mulasztunk el felemlíteni, azt, hogy a kik szavukat egy egész ország előtt hallatják, kezdik a létező bajok valódi forrásait felismerni s a nemzet figyelmét azokra irányozni. Eszünkbe jut az ó-kori bölcsészet története. Az ó-világ nagy elméi évszázadokon keresztül alkották a nagy szabású világ-előállási elméleteket, vitatkoztak az elementumok száma, súlya, ereje felett, mig végre oda értek, hogy égető szükségül nem a világ előállása theoriájának a megállapítását tekintették, hanem hogy ismerje meg az ember önmagát, yV

ou asavtov. Talán nekünk is elég volt már a nagy szabású politikai harcokból, s a helyett, hogy a nemzet kizárólag a politika magasabb s bizony gyakran felettébb hideg s rideg regióiban repkedne, figyelmét talán áldásosabb gyümölcsözőbb térre irátiyozandja. Meg volt azoknak a meddőknek látszó politikai harcoknak is a magok kora s áldásos hatása, mert hiszen nemzetünk élete függött az azokban kifejtett erőtől s erélytől; de ma már, midőn a sáncok eléggé erőseknek látszanak s nemzetünknek ezek között békés Iakozása van, ideje, hogy nemzetünk életének fejlesztésére, nemesítésére irányuljon a fő figyelem. Nemesítsük nemzetünk társadalmi életét ! Talán ez leend a közel jövőben nemzetünk politikusai előtt a fő cél. Ha igen, akkor közel az idő a midőn protestáns egyházunkra a nemzet történetében ismét jelentékeny szerep várakozik, a midőn egyházunk vezérférfiainak és közvitézeinek kezet szorítva és vállvetve kell a nemzet politikusaival együtt munkálódniok. Mi még élénken emlékezünk a negyvenes évek politikai küzdelmeire. Mi tette lehetővé a nemzetet uj életre rázó, a tetterőt benne felébresztő szabad eszméknek aránylag oly gyors elterjedését s majdan azon eszméknek s az ezeken alapult intézményeknek lelkes védelmezését ? Kétségkívül jelentékeny részben az is, hogy a hazai összes protestáns egyház világi és egyházi vezéremberei hű támogatói voltak az ezen eszméket hirdető liberális pártnak. Most, ha az idők változván, más értelemben kell nemzetünket felébreszteni, nemesebb irányba terelni, ha a nemzet vezéremberei a hazai társadalmi életet célozzák reformálni: akkor ezen nemes munkában hazai prot. egyházunknak most meg jelentékenyebb hivatása még áldásosabb szerepe van. Hisz itt valóban elmondhatjuk: in hoc signo vinces! Csak is azon komoly morális elvek alapján reménylhető a győzelem, melyekkel egykor az ős-keresztyénség legyőzte a világot s melyeket a reformáció ismételve diadalra juttatott, legalább a maga körében. Hogy is volt csak egykor? Minek rajzolnám, hiszen e lapok olvasói jól tudják, hogy a reformátio evangeliomi szelleme mennyire inegnemesítette a társadalmi életet. Mily kedvesen gondolunk vissza azokra a komoly, tiszteletet keltő jellemvonásokra, melyekről a puritánok utódai avagy Luther tisztelői felismerhetők voltak. Mély vallásos érzés, a józan felvilágosultság görebén keresztűlszűrve, komoly de tiszta családi élet, kerülése az üres fényűzésnek s ledérségnek, de bőkezűség ha Isten dicsőségére, a nép oktatására, az ifjúság magasabb művelődésére kellett áldozatot hozni. A hazaszeretet nem a nyelveken, de a szivekben lakozott. Hova lettek ezen ősi erények ? Megsemmisültek. Nem, csak megrothadtak, mint az ősszel elvetett búzamag, hogy róla, ha Isten áldást ad a vető munkájára, harminc, ötven, vagy százannyi gyümölcsöt teremjen. Megrothadott protestáns egyházunk ősi erkölcse is. A múlt század végének s a jelen század első felének liberális szelleme ledöntötte a protestánsokat a katholikusoktól elkülönző válaszfalakat, összeolvadtunk s az összeolvadás melegébe megolvadtak, elgyengültek az ős protestáns erkölcsök is. Az erkölcsiség teveszőr csuháját, melyet apáink Keresztelő Jánostól s Kálvintól örököltek, le kellett vetnünk, hogy a sima, csillogó római öltönyt viselőkkel jobban öszszesimulhassunk. De talán nem semmisültek meg ezen összesimulás, elegyülés folytán az sősi protestáns erkölcsök, hanem csak mint megújító elem szétáradtak. Elvetett magvakká lettek, megrothadtak, de csiraképességük megvan, s reményünk lehet, hogy az egykor kopár ugarok gazdag hajtásoktól fognak virulni. Sokszor ismétlődő jelenet ez a világ-történelemben. A kis görög nemzet megsemmisül, beleolvad a nagy birodalomba; de bizonyos idő múlva az egész római birodalmat áthatja az egykori görög műveltség szelleme. Később a nagy római birodalom semmisül meg, de csak mint birodalom, mint fegyverrel hóditó, karhatalommal uralkodó állam , de a mi benne szép nemes volt, az nem csak megmaradt, sőt jelentékenyen erősbö-