Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-01-25 / 4. szám

Mert csakugyan tenger, az adriai tenger birodalma kezdődik itt újra : bizony nagy merészség, vasúti sineket rakni a háborgó hullámokra. Mintegy fél mérföldnyire haladhattunk már igy, a mikor a vonat megáll s mi — Velencében vagyunk. Csaknem félve lépünk ki kocsinkból s bohó képzeletünk azt akarja velünk elhitetni, hogy csakugyan nem biztos a talaj lábaink alatt. Alaptalan félelem ! Nagyon jól meggondolták azok a tizennégy századdal ez előtt élt ősök, mikor az Isten ostora, Attila pusztító hada előtt ide, a tenger hullámzó kebelére menekültek, hogy ha kősziklán nem építhetnek hajlékot, hát rothatag faoszlopok csúcsain is elég biztossággal emelhetnek magoknak márványpalotákat. Es emeltek is, és építettek is olyan hatalmas várost, a mely hajdan világhírű és félelmes volt, mint akár m^ga Attila, kinek létezését köszönheti; nem az ősök hibája, hogy ma régi nagyságának csak emlékeit mutogathatja. Velence, az úgynevezett lagúnák bűbájos palota-szigete, ma is egyetlen ugyan a maga nemében, és sajátságos alkotásánál fogva mindörökké érdekes marad; de régi fényét már elvesztette. Milyen lehetett ez a köztársaság virágzó korában ! . . . Képzeld édes olvasóm, — a facölöpökön nyugvó s a tenger hullámaitól nyaldosott roppant kiterjedésű város derekán egy óriási S alakú vizi út, az úgynevezett nagy csatorna (Canal grandé) vezet keresztül. E meglehetős széles vizi utcán, melyen végig hajókázni csaknem egy órába kerül, — egyebet sem látni, mint szebbnél-szebb márvány-paloták szakadatlan sorát. De mennyivel szebbek lehettek e márvány-csarnokok akkor, mikor még a gazdag és hatalmas velencei nemesek (nobilik) fejedelmi fénynyel körülragyogva lakozának azok fedelei alatt. Ma már többnyire a szegényebb osztály lépett e fényes örökségbe, vagy pedig romlásnak indult a hajdan erős paloták legtöbbje. Talán ez az oka, hogy a »szép« Velence első tekintetre nem tette rám azt a kedvező benyomást, mit tőle vártam. Sőt midőn a »szárazra4

kilépve, a nagy városok széles utcái és közterei helyett keskeny folyosóhoz hasonló szűk sikátorokon kellett végig haladnom, csaknem boszankodni kezdék. Persze arra nem gondoltam, hogy itt minden talpalatnyi tér ezerekbe kerül s igy gazdálkodni kell vele. Ámde annál inkább elámultam, midőn e sötét sikátorok tömkelegén keresztül egyszerre a vilá t legnagyobb, legszebb közterére a Szent-Márk terére jutottam. Ah, ez már nagyszerű igazán ! — kiálték, s mintegy megbűvölve álltam meg ott. A páratlan tért három évszázadok viharaitól barnára festett márványpaloták környezik, oszlopos folyosóikkal, melyek tág csarnokaiban a sétálók ezerei hemzsegnek. A negyedik, velünk szemközti oldalon, egy egészen csudálatos, leirhatatlan külsejű, meglepően pompás épület díszeleg a hires Szt.-Márk temploma, az előtte magánosan álló óriási tornyával. Sietünk közelébbről is szemügyre venni a művészetnek e nyolcszáz éves remek alkotását, mely akár külsejét nézzük, akár dús aranyozástól csillogó belső falait s boltjait tekintsük : egyaránt bámulatra ragad. Csak az kár, hogy bámulatra és nem áhítatra. Nekem legalább ugy tetszett, hogy az Istennek szentelt e dicső hajlékba nem imádkozni járnak az emberek. Bármerre nézz, mindenütt nyüzsgő csoportok bámész tekintetével találkozol ; a művészet remekeiben gyönyörködő járó-kelők ez imádság házát — bocsánat 1 valóságos sétatérré változtatják. Valószínűleg azt hiszik, hogy többet lehet épülni az emberi kéz fenséges alkotásainak szemlélete által, mint a cifra ruhás papok lélek és igazság nélkül való ceremóniáin. Bizony — igy szólok magamban — hasztalan nyugosznak ott a főoltár alatt magának Szt.-Márk evangélistáinak hamvai, — már t. i. a jámbor velencei nép hite szerint — nem látszik meg a róla nevezett szentegyházban az evangeliomi kegyesség s egyszerűség. (Folytatása követk.) Lévay Lajos. BELFÖLD. Végviszonválasz a leikészválasztás megerősítése kérdéséhez. Motto : » Gyakran imádkozom, mint Luther : Csak azt az ördögöt (szenvedély) tudnám magamból kikergetni, de nem tudom ! < Csire. A fönebbi szép nyilatkozattal vált meg tőlem Csire barátom, némely köztünk fölmerült elvi differentiák szívélyes megbeszélése alkalmával, az 1884. aug. egyházmegyei közgyűlésének estéjén. En természetesen Jak. IV. 7.re gondoltam : ,Álljatok ellent az ördögnek s elfut tőletek !« S íme az aug. 28-diki peniteáló, szept. 14. (e lap 37. számban) már minden közbe jött indok nélkül: »A lelkészválasztás megerősítése kérdéséhez« c. cikkében tárgyilagos felszólalás helyett, hűtlen emlékezetéből merített ferde állításaiból kiindulva »hierarchiai tendentiálc, hivatali túlkapás, személyes uralomra törekvés* súlyos vádját sújtja fejemhez egész szenvedélylyel. Ha nevemet, a fönti vádak garnirungjában nem dobja Cs. barátom, e lap közönsége elé, bizonynyal másnak engedtem volna át, a Cs. urrali vitázás kellemeit és a győzelem dicsőségét vele szemben : de személyemet provokáló tisztességes ellenfél elől kitérnem nem lehet. Bátran hivatkozom azonban e lap 39. számában adott tollkarcomra, hogy önvédelmem higgadt, álláspontom védelme egészen tárgyias, személyeskedésektől ment volt. S mi történik ? . . . A következő számban Cs. ur már, azért, hogy én kihívása elől lovagiatlanul ki nem tértem, hogy személyemnek irányzott vágását paríroztam »mindig harcra késznek* értsd disputabundusnak torzit; majd fejemre olvasva, e lap 877. évi 11. számából egy más körülmények közt, még esperessé létem előtt irt, az akkor fölvetett kérdésre s viszonyokra igen, de azért a Cs. ur által előrántott vitás kérdésre éppen nem illő, általam most is axiómaként vallott nyilatkozatomat, ugy mutat be engem, mintha én qua esperes, előbbi elvemtől eltértem volna ; magát pedig ugy, mint akkori álláspontomba helyezkedettet, illetve, mint ellenemben a jogtipró ellen, a zsinat t. fölkent védőjét; majd »andanteból fortéba* vágva át engem: »a magas szellemi képesség és páratlan munkaerő« herosát, hogy logikáját önmaga üsse főbe, »hangzatos szavak, cifra frázisok görög tüzével illustrált szemfényvesztő sajnálatos szerepére sülyedettnek, szertelen dicsvágy s hatalmaskodási viszketeg szellemi akrobataságára silányultnak* fest, mintha szellemi erő és silánykodás, nagy munkaerő és gyermekjátékok, egy férfiúban, kinek minden" ideje a közügyeknek van szentelve, összeférhetnének. S miután igy közönsége előtt legyimálva, ismeretlen gyatrának mutatott be, bizonyosan Sokratessel való társalgásából merített azon egészséges észjárással, hogy egy haszontalan ellenen vett diadal dicsőségesebb : megkezdi e bengáli tüzfényben tartott előcsatározás után