Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-08-30 / 35. szám

Mit akar ezzel mondani ? Azt-e, hogy annak idejében O is részt vett a concertben, s mivel fujtatását eddig észre nem vették, most á propos elő-áll és azt mondja: Beh szépen orgonáltunk! Vagy még ennél is többet ? A győztes táborban mindig akadnak a kik diadalmi hevükben insultálják a vesztes-félt. Emberi dolog! Sőt olyanok is akadnak — szerencsére kevesen — a kik turkálnak az üszkök között és... denunciálnak. Ez is emberi dolog, de nem katona-emberi. Szerencsétlenségére azok az események nem végződtek sem ostromállapoton, sem vérbiróságon, s mióta befejeződtek, ez a hang — az ő hangja — az első, mely reproducálja a nagy napok emlékét. Ó hon ! meghallod-e őtet ? S hallván rettenetes hangját, nem inalsz-e ijedten? Pedig hát találgatásában tévedett. Miért bántanám én a mi »Terehegybéli kegyelmes egy atyánkat ?« Es még ha bántó kedvemben volnék is, ki merné ellene pennáját emelni, mikor Nagy Imre az ő pajzsa és segedelme ? Minek azt megtámadni a kit Nagy Imre védelmez ? Nem elég veszedelem neki ez a védelem ? >Ahol jő « Ej ej Imre ! te mérted a leggyilkosabb csapást az ő jó szivére 1 Ezt még sem érdemelte tőled az a jó atya 1 »Megvédelmezte mint Nagy Imre az esperes-atyát.« Igy támadnak a példabeszédek. Foki. Elégia. Hermán Emília 15 éves hajadon felett a simái elmondva 1885. augusztus II.*) Tavaszt hozánk a hervadás helyére, S megreszket e sír maga is bele. Igy kell-é hullnod jéghideg ölére, Tizenöt május nyíló levele ?! Jaj! oda már a háznak koronája, Virága, gyöngye, a szép ifjú lány 1 S még a kőszív is könnyet ejt sírjára, Mely éjt borít rá feslő hajnalán. Oh pirkadó, mosolygó, tiszta hajnal, Beh elsötétült hirtelen, napod 1 Hol vagy reménység, biztató szavaddal, Csak egy igédet is beváltanod ! Mit Ígértél, egész egy rózsaerdőt, Az örömöknek rózsaerdejét; S annyit adál, mely egy koporsót elföd, S ég jegyesének halavány fejét. Oly gyilkoló cső, őt kellett találnod, S e drága egyben annyiak szivét! Ily végzetes lőn ifjú lány, halálod 1 A jó szülők nem, oh nem így hívék. Miért oly forró a szülők szerelme ? Mért nem tehet csodát a szeretet? Meghaltál, oh meg! S harcot vív az elme, S az érező szív majd ketté reped! *) E ritka szépségű s nemes szivű leányka — Uzdi Hermán Károly földbirtokos leánya — még augusztus 9-én reggel vigan dalolt s a folyosóra lépve, a háznál tartózkodó rokon tanulónak fegyvere véletlenül elsült, a leányt mellen találta s 21 óráig tartó kínos szenvedés után meghalt. Ha ránk szakadna az ég boltozatja, Nem nyomna jobban, mint e fájdalom. Az ily bánatra, irgalomnak atyja, Van-e egyéb ír, mint a sírhalom? Oh Gileád, van-e ily sebre balzsam ? Jőjön, vigasztaláshoz a ki ért 1 Nincs senki, senki! Csak egy, a magasban: Az Isten gyógyít az Úr Jézusért. Hozzád könyörgünk, oh hozzád sóhajtunk, Hatalmas Felség, édes Istenünk! Ne büntess,, ha panaszra nyilt meg ajkunk, Mi titkaidba nem tekinthetünk. Ajándékozz meg hit szövétnekével, Midőn homályban bolyg gyarló agyunk, Hogy jó s balsorsban te karod vezérel, S mi mindig a te gyermekid vagyunk. Csordultig töltöd, óh Atyánk, gyakorta A szenvedés keserű poharát, — Legdrágább kincsünk egy perc elrabolja, Reánk zúdítod búbaj viharát; De mindezekben ott van nagy szerelmed, Mely a sötét mélységből kivezet: Hiu világért jobbat ád kegyelmed, S mi, sírva bár, csókoljuk szent kezed. Itt is nagy Isten, itt e szörnyű gyászban Megrendítettél szívet és velőt; Küldj olajágat a buzgó fohászban : Békét, reményt s a vallásban erőt 1 Nem halt meg e lány, — alszik s fölkel újra — Az Üdvözítő az, ki így tanít — S hervadhatatlan lészen koszorúja, Sebzett szívek, gyógyítson ez a hit! Gyógyulj s ne csüggedj szív, bár sujt az Isten, O, hogyha dorgál, akkor is szeret! Él még hitünk, hogy fényt sirokra hintsen, Es letörülje mind a könnyeket. A szeretet erősebb a halálnál, Hatalmát sír el nem temetheti, Megáll az élő Isten trónusánál, És életet nyer s élte mennyei. E szép virág is bár letört, — az illat, A hallhatatlan lélek mennybe szállt; Itt bár lehervadt, a mennyben kinyillott, O föllelé már ama jobb hazát. Az égből esd ő áldást a szülőkre, Testvér, barátnők, s rátok, rokonok : Meglátjuk egymást újra ott, örökre, Hol nem fáj a szív, az ajk nem zokog, Kedves halottunk, immár szállj a sírba, Pihenj, ki annyit, annyit szenvedél! Áldást kívánunk hűlt porodra, sírva, S neved fájó, de szép emlékben él. Lomb suttogj, zengj madár a szép hazárul, Mely ott ragyog a csillagok felett; Itt e virágos, e mély sir bezárul, De nyitva áll az ég. Isten veled ! Sántha Károly.