Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-04-19 / 16. szám

volt képes más keresztül vinni, mint Luther maga és derék reformátortársaí. Már a reformzsinatok is a pápát állították a püspökök egyeteme felé, ki aztán magát ^irreformabilisnak, mert csalhatatlannak * tartotta, ő tehát az egyház reformátióját nem kisérthette meg, mert magánál kellett volna kezdenie. De tán a fejedelmek reformálhattak volna ? Azok nem mertek a pápa hármas koronájához nyúlni, mert mint egyházfejedelmek le voltak kötelezve Rómának, a mint az a majnci érsek példájából világos. Egészen ferdén rajzolja J. kaisersbergi Gailert is, a hires strassburgi prédikátort, kit ,igazi kath. reformátornak€

tart, már pedig szerintünk ő Luther műveinek ugyancsak egyik nagy előreformátora. Mint később maga Luther, ugy buzgólkodott már Gailer is a papság romlottsága és lelkiismeretlensége ellen, s kikel a pápa ellen >kinek ellentmondani kötelességünk, ha hitében megfogyatkozott, mert a pápának nincs joga rendeleteket kibocsátani az isteni törvénynyel szemben/ A búcsúról tartott predikatióiban ugy nyilatkozott, mint akár Luther a tetzeli lélekvásárlás alkalmával ; s úgy irja le a szerzetes és apácazárdákat, mint a megtestesült erkölcstelenség fészkeit. Mindezekről bölcsen hallgat Janssen, s mindenképen Gailer pápista igazhitűségének kimutatásával traktálja olvasóit. Arról sem szól, hogy Gailer folyton hirdette az jegyház* reformálását >in capite et membris*, s mindent az isten igéjének normája alá foglalt a költött egyházi traditiókkal szemben. Nagyon fáj J.-nek s ma az egész papizmusnak, hogy a jó Isten nem valamely püspököt rendelt a nyugoti pápai világegyház reformátorául, hanem oly mélyen ereszkedett le az emberi gyarlósághoz, hogy az erfurti szerzetest, a szegény wittenbergi tanárt, s a ^thüringiai parasztfiutj, választotta ki e nagy munkára Azon férfiút választotta a romlott nyugati egyház reformálási bölcs intézkedéseinek engedelmes eszközéül, kiről J. azt mondja, hogy ^ördögi kedvet talált az egyház lerombolásában, s kegyetlenül ujjongott elbizakodottságában/ S főleg Luther jellemének festésénél élesen kiemeli J. annak szitkozódásait, s nemes haragjában fölkiált : ^Lehet e ilyen szitkozódó a szent egyháznak istentől rendelt reformátora ?* Mi pedig hangsúlyozzuk, hogy nem a szent, hanem a szentségtelen egyháznak volt szüksége reformátorra, s az ő szitkozódásait még szenteknek tartjuk a pápák és némely bibornokok ingatag és mérges diplomatizásával szemben! Fennhangon hirdeti tovább J., hogy Luther nagy zavart okozott az egyházban, a mennyiben predikátiói által fölizgattatva Carlstadt, Miinzer, a parasztok stb. vérrel árasztották el a keresztyén világot. Ez is igazságtalan vád, a mennyire igazságtalan maga az egész papismus! Ha Luther okozta a parasztlázadást, s ha ő szólította elő az akkori negatív hatalmasságokat, akkor az apostolokat is felelőssé kellene tennünk az ebioniták, gnosztikusok s más eretnekségekért, sőt magáért a pápaságért. Ezzel azonban nem akarjuk Luthert szépíteni, ki arra nem is szorul, mert igazságot szolgáltat neki az elfogulatlan történet szigorú logikája. Nem is tartjuk őt szentnek, azonban mégis szentebbnek sok római szentnél. O oly nagyszerűségben s annyira igazán katholikusnak tűnik föl az akkori pápisták korlátoltságával szemben, hogy saját pártjának bűneit legjobban ostorozta s egyedül az isteni kegyelmet áldotta az újból megjelent igéért. S Luther a legnagyobb veszélyek idején sem keresett szövetségeseket, hogy ellenségeivel szembeszállhasson, hanem csak azt kivánta, hogy egy hit íűzzön össze bennünket, mig a pápa s a pápisták még a törökkel de az ördöggel is szívesen lépnek szövetségre Luther s a reformátió egyháza ellen. A lutheri fejedelmeket >nagy hűtlenséggel€ ^.titkos bűnökkel*, sőt pápisták véres üldözésével* vádolja J. Azonban tanulmányozza csak kissé a pápista fejedelmeket, főleg a bajor hercegeket s azok püspökeit, kikkel szemben az evangéliomiak, főleg a szász választófejedelmek valóban angyalok a hűségben/ A pápista fejedelmek szövetkeztek Franciaországgal, a pápával, törökkel, stb. az osztrák császári ház ellen, még pedig csupa féltékenységből, mig a protestánsok életük-és hitükért harcoltak, s gyakran hatalmas szövetségeseket utasítottak el maguktól p. o. a svájciakat, ha a szövetség nem volt tisztán vallásos, hanem világi politikai is, a mi részükről a berlini Ranke szerint ?

nem volt okos, de nagyszerű tény a világtörténetben/ Főleg hassiai Fülöp kettős házasságával terjedelmesen s nagy kedvvel foglalkozik J., kit azonban még erényesebbnek kell tartanunk Róma sok fejedelménél. Fülöp megbánta gyengeségét, de azért Róma Írástudóit és képmutatóit korántsem tartjuk azoknak, kik követ dobálhatnának e férfiúra. Luther házasságából gúnyt űz J., de a püspökök, papok, szerzetesek és apácák példátlan erkölcstelenségéről mitsem tud, amint azt már Gailer is leleplezte. Gyakrabban szól a Luther és Melanchton által megengedett zsarnokgyilkolásról is, tán bizony a percben J. a pápának és a bibornokoknak nagy körmenetére gondolt a Bertalanéj emlékére, vagy a pápa lelkes beszédére a francia III. Henrik meggyilkoltatása felett, vagy órániai Vilmos meggyilkolására, vagy tán a jezsuiták kasuistikai erkölcstanára ? Ha Luther néha