Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-02-15 / 7. szám

tek, annak jutalmát veszik az Úrtól* (Ef. 6: 8) alapján, hogyan lehet az erénynek tulajdonságáról is prédikálni?! Azt hiszem ennyi példa elég! Most már ha a beszédek tartalmát, a tárgyalás menetét, a bizonyítási eljárást, az indokokat a bevezetést és befejezést vizsgáljuk: alig találunk e tekintetben is egy két kiválóbb beszédet. Felosztásainak legnagyobb része egy elv szerint készült: erkölcsi parancs és ennek indokai. Textusaiból mindég csak azokat a gondolatokat veszi ki, a melyek egyszerre felötlenek, a melyek azoknak legeslegfelületén vannak. Búvárnak nem jó lett volna a szerző, mélyre nem szeret hatolni. Sem az életet, sem az emberi lelket, sem a természet világát mélyen nem kutatja : mindenből csak azt látja meg, a mi épen a felületen eléje tűnik. Csak érinti, mint a tó felett elszálló madár, mikor szárnyával meglegyinti a viz tükrét, a legnagyobb és legfontosabb igazságokat is. Argumentátiójában is tovább nem megy, minthogy felsorol egy csomó az élet különböző mindennapi viszonyaiból vett példát; mélyebb lélektani, vagy egyébb bizonyítékai nincsenek. Szinte chablonszerűvé válik nála az intés : »tegyétek ezt meg ezt, meggondolván, hogy egy Atyának gyermekei, egy tanítónak tanítványai és egy országnak örökösei vagytok !* Es szinte megmosolyoghatnék, mikor ily tárgyalás után annak a meggyőződésnek nyilvánításával fejezi be beszédei egy jó részét, hogy feltétlenül meggyőzte minden hallgatóját. Pedig hát ehez nagy szónoki erő kell! De legalább a logika ellen ne vétene s mielőtt beszédet j ir, jőne teljesen tisztába a fogalmakkal, ezeket határozná meg önmagának Sokszor össze-vissza kever egy-egy beszédben mindenféle kegyes dolgot, a melyek a magok helyén jók volnának, de igy hiányzik aztán belőlök az erő, a melylyel hassanak, mert untalan más és más benyomásokat nyerünk. Csak egy-két példát. A XVIII-ban a szeretetet és becsülést annyira egynek veszi, hogy tökéletesen összeelegyedik egyik a másikkal s mit ez utóbbiról mond, teljes joggal mondhatná el akkor is, ha amarról prédikálna. A XlX-ben az engedelmességet öszszezavarja az engedékenységgel; a XXIIIban az ítélést az előítélettel; a Vl-ban egyáltalában nincs tisztában az irigység fogalmával a miről tanúskodik az egész első rész. A XXIX-ben a csúfolódó és a rágalmazó van egynek véve s ép ezért újra azt mondja el, mit a képmutatás és rágalmazás ellen prédikálván, már előzőleg kétszer elmondott. A XXXI-ben nem vévén észre, hogy rosz indulat és szenvedély csak fokilag különböznek egymástól, két külön részben beszél róluk s maga a tárgyalás bosszulja meg magát rajta, mert azokat kénytelen ismételni, miket az a) ban elmondott. E beszédben különben a felosztásban azt igéri, hogy beszélni fog a 2-ik részben arról, hogy a meggondolatlan tetteknek szomorú következései vannak és mire oda ér a tárgyalásban már a meggondolatlan cselekedetekre ingerió' indokokat sorolja fel: a) rosz indulatok, b) szenvedélyek és c) rosz társaság. A XXVII. első részében általában a szívjóságról beszél, hogy az mire indít, s nem arról, a miről a felosztás alapján prédikálnia kellene, hogy hogyan indit a szivjóság a jótettnek jóval való visszafizetésére. És hát a háladatosság crzése nem a szivjóság egy alkateleme, és a lelkiismeret sugalma valami egyébb, mint a szív hangja ? A XXVII. kölönben egyike az e gyűjteményben levő legjobb beszédeknek, de ebben is a II. részben a világi javakról szólva, érzelmeket is kever ide. Miért rontja meg ezzel a harmóniát ? 1 A XVI-ban érzi, hogy a »kártétel bűne* és »a kartevő büntetése« az Exod : 22 : 5 alapján nagyon kicsi tárgy, ezért a 2-ik részben minden alkalomszerűség nélkül a kártételek kikerülése ellen való óvszerekről beszél, a mit sem a felosztásban nem ígért, sem textusában nincs benn, pedig e tekintetben bőkezűeknek nem szabad lennünk, l.a különben azok volnánk is, s azokat, a miket itt mond, bátran elmondhatta volna minden erkölcsi beszédében. A jó nevelés, az Isten mindenütt jelenvalóságanak tudata, a lelkiismeretes munkásság ép ugy megóvhat, minden más erkölcsi vétségtől, mint épen a kártételtől. A XlV-ik beszédben Pálnak a Gal: I : 10-ben kifejezett felséges gondolatát teljesen lerántja abból a magasságból, a melyre az apostol helyezte, levonván ezt szerző a mindennapiság porába. Mennyivel más annak a jelentése, mint a milyet a prédikátor neki ad! És absolute nem ismeri az emberi lelket, mikor arról prédikál, hogy „nem kell« „nem jogszerű4

és »nem illik * az irigyeknek, a képmutatóknak, a bosszúállóknak, rágalmazóknak, tolvajoknak s egyébb itt felsorolt bűnösöknek kedvét keresni, hisz egyetlen ember sincs, a ki ezt tenné, mikor valakiről egyenesen tudja, hogy az cé géres bűnös. Hát nem vette még a szerző sohasem észre hogy a legnagyobb bűn is szeret a jónak, az erénynek álarcával lépni fel, mert jól tudja, hogy ha egyszerre bűnként jelenik meg, mindenek vissza borzadnak tőle. Az egész textusnak elhibázott, ferde felületes felfogása aztán azt eredményezte, hogy a beszéd mind a három részében egy és ugyanazon dologról beszél, csak a példák változnak ; de ezeknél is nem a tartalomban, hanem csak a szavakban van a variatio. És a mennyire nem figyeli meg az emberi lelket és az élet külső jellenségeit: ép annyira sajátságos elmaradott világnézete van, mely a modern felfogással merőben ellenkezik. A modern vallásos ember, ha egész szivéből vallja is, hogy csak »idegenek és jövevények vagyunk e földön* s szent reménynyel csügg azon a valódi hazán, melyet készitett az Ur az őtet szeretőknek: de azért nem tekinti még sem a földet siralomvölgyének s nem ugy fogja fel e test szerint való életet, mint ha az principialiter bűnös volna, hanem ugy, hogy ez az élet a maga örömeivel és fájdalmaival az előkészittetés nagy adventi ideje az örökkévalósághoz s e földi élet minden eszközt megad nekünk arra nézve, hogy a reánk bizott talentumokkal hiven sáfárkodhassunk a számadás nagy napjáig. A modern vallásos világnézlettel egészen összefér a külső világi javakért való fáradozás is mindaddig, a mig az csak eszköz és nem cél, mert bizony »paupertas magna meretrix«. Nem azt kell folyton prédicálnunk, hogy »vessétek meg atyámfiai e világot, s az e világból való dolgokat«, »ne gyűjtsetek halomra kincset* stb. stb. hanem hogy igyekezzék mindenki munkássága által a magán- és közjóllétet előmozdítani s hogy a szerzett vagyont hogyan használja fel nemesen önmaga és embertársai javára, igy hivebb szolga lesz, mintha mindenről lemondván kegyes ábrázattal mindég csak azt várja, hogy mikor hivatik el e száműzetés székéről. Nem askesist és világmegvetést kell a mai prédikátornak hirdetni, hanem azt kell felmutatnia, hogy hogyan éljünk itt e földön nemesen, valódi emberként és mint Isten gyermekei. Hitünk szerint Isten országának is immanenter e földön kell megvalósulnia; hogy volna hát ez lehetséges, ha e világ minden ő jeleneteivel egyben csupán megvetendő volna ? (III. beszéd). Másfelől hamis felfogást tanusit Szerző az Istentiszteletéről is, a m kor azt a Ill-ik beszédben teljesen egynek veszi a cultussal és ennek gyakorlásával: a menynyiben az Isten tiszteletének ez csak külső megjelenési alakja. Az igazi Istentisztelet lelkünknek, életünknek, Isten iránt való teljes odaszentelésében áll s nem a hetenkénti templomi cultus látogatásában és egyáltalában