Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1884-09-28 / 39. szám
I 624 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 1200 pontot kap, hol bizton állhat. Hogy a wittenbergi doctor ránk nézve a római egyházat sarkaiból kiemelte, az arra mutat, hogy volt oly szilárd alapja, melyen megállhatott. Melyik volt az, s hogyan jött rá? Luther iljusága a kolostor kapujáig semmi feltűnőt nem mutat. Szigorú, munkás atyja, ki egyházias érzelmű ugyan, de a szerzeteseknek, a ^naplopóknak^ nagy ellensége volt, kívánsága szerint legidősebb fiának jogtudósnak kellett volna lennie. S 1505-ben, a mint Márton szaktanulmányokat tett, a jogtudományokhoz látott. De lelke nem talált kielégítést e tudományban ; elégedetlenkedett, testileg is szenvedett, barátjának hirtelen elvesztése s a nagy zivatar, mely őt egyik utazásában érte, az elfogult ifjú lelke elé a halál rémeit állította, Isten ítélő széke előtt képzelte magát. Egyszer 1505 nyarán azon határozatra jut, hogy a világnak hátat fordit s a klastromba lép (1505. jul. 17.) Ez pedig annyit tett mint az üdvöt erőszakkal érdemelni ki, szerzetességgel az égbe jönni; de minél keserűbb volt a fáradozás, lelkének bekéje annál inkább eltűnt. Halálig kínozta magát imákkal, olvasással és más munkával, de nem talált békét, mivel minden olyan vigasztalás képtelen volt arra, mely a jó cselekedet által való megigazulásból eredt. Gyengéd lelkiismerete maga előtt látta azon nagy ürt, mely a bűnöst az istentől elválasztja s átmenetet nem találhatott, mivel az egyház az iidvezitőből egy haragvó világbirát csinált, ki előtt a sápadt szerzetes elnémult. Csak az apostoli hitvallásnak igéje: ^hiszem a bűnöknek bocsánat ját,€ mely egy fráter szájából feléje hangzott, balzsamként hatott sajgó szivére. Hiszem a bűnöknek bocsánatját, nem kell tehát ezt előbb kiérdemelnem, hanem csak hivő szívvel fogadnom. Az igazulás, mely isten előtt kedves, nem az általunk kiérdemelni vélt, mert hiszen az kétségbeesésbe vezet, hanem melyet Isten maga ajándékoz, ha t. i. a hitben Krisztussal egyesültünk. Igy ^Istennek igazságossága^ lett Lutherre nézve a paradicsom kapuja. Most már nyugodtabb lett, isteni béke honolt szivében. A reformátió elvét megtalálta: nem volt az kigondolva, lianem átélve. Mi pedig tudjuk, hogy az a mit a szerzetes az erfurti cellában átélt, oly küzdelem volt, mely az egész világért vívatott. Luther személyes meggyőződése, hitbeli élete kegyes csalás lett volna, ha azt az irás meg nem erősítené. Áttanulmányozta tehát az egész írást, s nagy örömére már Ágoston irataiban is megtalálta azon evangyélmi gondolatot, hogy az ember isten kegyelméből igazul meg s nem a szabad akaratnak erejéből. E szellemben tanított az újonnan állapított wittenbergi egyetemen is. Amint 1512-ben theol. tudori esküje által bibliai alapon prédikálni köteleztetett, egy percig sem habozott, nemcsak joga, de kötelessége szerint is — tekintet nélkül Aristotelesre s a sokfejű scholastikára — egyedül az irást venni föl tanának s prédikátióinak alapjául. És beszédei gyújtottak; a kolostornak kis kápolnája nem fogadhatta már be a hivő sereget; a városi tanács tehát papjának választotta. A kolostor falai közül kilépett egy városi gyülekezet lelkipásztorkodásának széles terére. Megismerte a népet és tanult vele beszélni, mert prédikálta a ^kereszt bölcsességéthogy minden reményünk a Krisztusban van E közben római utja eloszlatta Róma iránt táplált gyermeki kegyeletét; üdvözölte a távolból a szent Rómát, de II. Gyula Rómáját találta meg. A barbár éjszaknak kolduló szerzetese sem Ráfaelt nem látta, sem Angelót; csuhájában nem volt belépte a nagyok termeibe. A mi őt elszomorította s borzadalomba ejtette, az a papoknak napszámszerü istentisztelete s a babona volt, melyet azok neveltek ^Ha van pokol, ugy Róma épült fel rajtaezen meggyőződésben távozott. Azonban még mindig különbséget tett Róma és a pápa között; a pápát , Dánielnek<< : tartotta ^az oroszlánok vermében^, még hü fia maradt egyházéinak és hü lelkiismeretes szerzetese. 11 thűringiai kolostor állott felügyelete alatt, s az irott emlékek mutatják, mily lelkiismeretesen s tapintatosan végezte ezen óriási munkát: a lelkipásztori gondozást még a romlott szerzeteseken is, sőt a legunalmasabb számadásokon is. Engedelmességet fogadott s azt meg is tartotta. Már 34 éves korában kitűnt szellemének élessége s kedélyének mélysége által; tehetséges volt, de tanult is, személye telve az akarat energiájával, ha szent célok eléréséről volt szó, különben szerény volt, mint a gyermek; a beszédnek mestere, de valódi népember, mert szavai az Isten igéjének szikláján alapultak. Befolyása alatt máris evangyélmi és ágostoni theologiát tanítottak Wittenbergben. Akkor közeledik a bűnbocsánatáruló s hirdeti mind ennek ellenkezőjét. Isten kegyelme kí lett játszva, Krisztus keresztje gyalázva, a keresztyén hivek üdvökben megcsalva; már erre nem hallgathatott a lelkipásztor. 1517. mindszentek előestéjén, mely napon a wittenbergi vártemplomnak Bölcs Frigyes által drágán szerzett ereklyéit mutatták a népnek, kiszegezte Luther akadémiai szokás szerint a vártemplom ajtajára 95 tételét; szólottak azok a szabad isteni kegyelemről s az evangyélmi keresztyénség azon alapgondolatáról és vezéreszméről, hogy az igaz ember hitből éli Dr. Szlávik Mátyás.