Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-07-27 / 30. szám

927 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. - 928 papsággal, akár az egyházi akár a polgári hatalom. Mert a békességes tűrésnek is van határa. S midőn a pátens ellen küzdött és győzedelmeskedett papság, méltatlan fölsemvevésben, érdekei óvása tekintetében, csupán irott malaszttal soha végre nem hajtandó e. megyei és ke­rületi végzésekkel tángáltatik, a biztos jövedelmet adó állomásoknak tanácsbirákká hátunkon emelkedett lelké­szei és világi férfiaink által: csak ki kellene nyújtatni a gyámolító és felsegélő karnak, és az, biztosan beleka­paszkodó vasként szorító markok tömegével találkoznék. S ha jól felfogná érdekét hazai kormányunk : első renden fizetéseinket, minden eshetőség ellenében biztositva csu­pán a pontos behajtással is, kormánypártivá tenné az összes clerust. Mert ne higyje senki, hogy a prot. pap­ság a nyomorral már megbarátkozott, ezt ha magáért tenni képes lenne is: hozzátartozóiért nem teheti! „A nyomorral már megbarátkozottnak vélt pap­ságot — mint szép szerével hajthatlant — majd erőszak­kal fogja elnyomni Heiszler ur szerint az általa gyűlölt kormány, s azt két módon fogja eszközölni, sőt tette is már! Mert szolgáltat ingyen, holott az utolsó börtönőrt és irodaszolgát is fizeti4 . . . E vád elesik azonnal, csak kérje egyházi conventünlc vagy zsinatunk, az anyaköny­veknek községi jegyzőkkel vezettetését a kormánytól. Szivesen lemondhatunk, az ekként elesendő stoláris jöve­delemről, mert megszabadulunk a büntetéssel is fenye­gető felelősségtől, mely nyugalom fölér, a kiadványok után remélhetett bevételekkel, sőt többet ér annál ! . . . Anyakönyveket egyházi érdekből különben is fognánk vezetni ezután is. Felhozza szegényités utjáni megtörni akarás vád­jával sújtva kormányunkat Heiszler ur azt is, hogy az immortalis egyenérték-illeték adót is fizetni, kénysze­ríttetnek, még pedig az Istenháza, halottak nyugvó he­lye s a köznevelési intézetekre kivetéssel együttesen az egyházi szolgák. . . Ha ezen vád igaz, s Heiszler úrról hiszem, hogy nem mond tul a Tiszára nézve valótlant: hát azt nyilvánítom, hogy ezen eljárás, csak ott divik, s elég figyelmetlensége miatt az e. ker. hatóságnak, mely e terhet ideje korán, az egyház nyakába nem dobta, mint a tiszáninneni egyházkerület. S erősen meg vagyok arról győződve, hogy a pénzügyminisztérium mostani elnöke, ha azon elvnek hódol, hogy „a haszonélvező fizesse* az egyenérték-illeték adót: azon okból teszi azt, mert ha, más nézet vezérelné, akkor a róm. vallású fő­papság uradalmaiért, kastélyai s palotáiért is, a róm. vall. egyház hiveit kellene megexequálni, a mi persze, óriási botrány s méltánytalanság lenne 1 De ha a zsinat a tized-rendű kérdések eldöntése helyett, e nagyfontos­ságú ügyben is határozott volna : a pénzügyminiszter ur is alkalmazkodni kényszerülne. Azt is mondja Heiszler ur, hogy az Á-nak lévén B-je is : nyakára ültette kormányunk, a vastag nyakú csapatnak, saját elöljáróit, hadd hordja azokat is 1 S mi­dőn az örökös főispánokat, az állam nem tartotta cél­szerűeknek ; az egyház a püspökségek örökös voltát sanctionálta, mely altal fiiggetleníté az egyszer elválasz­tottat, azon kellemetlenségtől, hogy választói jó akara­tának fenntartására törekedjék®. . . Hat eddig kinek ju­tott valaha eszébe, hogy püspöke nem örök időkre vá­lasztott ? Hallgatagon nem volt e kifejezve, hogy a szol­gálatot holtiglan, vagy legalább munka-képességig várják tőle ? S volt-e rá eset — az egy Dávid Ferencet kivé­ve — kinek hivataláról megfosztatása korának obscúri­tását igazolja, hogy állásáról elmozdittatott volna ? . . . De kinek is lenne kedve, úgyszólván ingyen-szolgálat mellett, magát a restauráltatás rázó rostájára bocsátni 1 Én legalább ugy vélekedem, hogy örülhetünk sőt hálát adhatunk az Istennek, ha jobbjaink, jeleseink csupán cím­mel járó, örökös hivatalra vállalkoznak, mert maholnap kötéllel kell fogni, a nobile officiumra az embert, mint hajdan a katonát, mit bizonyít a zsinat büntetéssel fenye­gető §-a is 1 Ne féljen Heiszler ur, hogy főpapjaink, az angli­can egyház püspökei magaslatára jutnak. Hiszen, ezred év adományozása, és a fanatismus megadóztatása utján, uradalmakhoz jutott clerust utol nem éri, az ujabb kor, mely a gazdag egyház javainak secularisálását eszközölte hazánk kivételével, már is mindenütt ! . . . Más különben nem ártana, ha egy kis nymbust nem irigyelnénk főpászto­rainktól, mert bizony, bántó rideg, nem mondom tiszte­letlenség, hanem a „primus inter pares« elvéből indulva ki, magunknál többre nem nézésben részeltetnek ők, a mi pedig valósággal botrányos contrast ! . . . Békák által, könnyen és tartózkodás nélkül megpiszkolható lécz-királyok, ártatlan, ijesztő váz-bábok ők, kik alatt — ugy szólván — féktelen teng-élet van számunkra biztositva. . . Bizonyára 5000 forinttal dotáltatva sem lesznek ők, félelemet és tiszteletet parancsolóbbak , mint eddig valának. Ezentúl se sokat, vagy épen nem hederitnek, törvénytelen rendeleteikre azok, kik anyagi­lag függetleneknek érzendik magokat. A szegény pedig, irányukban ezután is, hátát görbesztő alázatot, hunyász­kodó lészen. Azt mondja Jókaink, egy regényében, hogy a sze­gény ember, komisz ember ! »annak szavát, jó tanácsát, igényeit, követeléseit nincs, ki meghallgassa. Annál fogva, ha oly féltékeny, az 5000 ftos püspök ellenében Heisz­ler ur : a nyájak pásztorainak jobban fizettetésén munk­kálkodjék,*) a helyett, hogy a hivataluk terhei alatt görnyedező püspökök ellen izgat, tekintélyök emelését, sivár lélekkel gátolni, aláásni buzgólkodik. En nem tudom, mi büszkeséget helyezhetünk, a szántszándékos koldusságban, holott ha, mint fők, jó példaadók is tartozunk lenni : szükséges volna, hogy le­gyen miből, a közjóra, az inség, nyomor enyhítésére áldozni, s nem üres frazeseket pattogtatni a szószékeken mondván „Előre, előre !« de az üres erszény mellett há­tul maradva ! Mondatik az is, hogy a plebejus superintendensi cím, az arrogáns és már aristokratikus s a mysticismus bizonyos zománcával biró püspöki cimmel cseréltetett fel. . . Oh bizony ma sem értékesebb, sem súlyosabb, a püspöki méltóság, mint volt idáig .Mert még a legutolsó szegény is lépten-nyomon látja, hogy a volt Icig-zsidó nemzetes úrrá, a nemzetes ur, tekintetessé, a tekintetes nagyságossá, a nagyságos méltóságossá lőn, nem kíván­tatván eléréséhez egyéb, mint a cselédeknek kiadni a parancsot. Akkor aztán, a kéregető, a folyamodó és más­nemű alárendelt egyéniség is, ha bár ímmel-ámmal a Teins urnák, a Te is urt, a nagyságosnak a nagysárost cimet megadja : de különben annak nézi, a minek kell, mint a tiz krajcáros ezüstözött réz váltópénzt, ma is ha­tosnak tekinti. Eképen mi is, bár nagyságos titulus du­kálna a királyi tanácsosság mellé, püspökeinket csak hivatalos iratban címezzük nagyságosoknak, egyébként pedig „főtisztelendók4 maradtak ők s ugy is szólittat­nak, és erősen megvagyok a felől győződve, hogy többre is becsülik az egyházias, mint a sok érdemetlenek által is bitorolt világi titulust. S midőn a szobaleányokat is, nagysádolják már az inasok : látjuk, hogy az úri körök­*)Mint a dunamelléki e. kerület derék főemberei, kik a lelkészek fizetésének minimumát 1200 frtra emelték

Next

/
Thumbnails
Contents