Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-07-20 / 29. szám

909 467 isk. könyvet irna, érvényesítheti saját jól átgondolt rendszerét az itt-ott hibákban lélekző kézikönyv mellett is; a különféle tudományos és methodikai irányú kézikönyvek közül kiválasztja azt, mely az ő nézeteihez és rendszeréhez legközelebb áll, erről aztán többé-kevésbbé eltér s a növendékek jegyzetei egészítik ki a nem teljesen megfelelő isk. könyv hiányait és hibáit. Ilyen eset több lehetséges, s tudomásom szerint van is. De nem tekintve a grammatikákat, sok más tényezőt találunk csak hamarjában is, mely befolyással van arra a sikertelen tanításra. Olyan soknyelvű országot, mint a miénk, nem egyhamar lelünk a kultur-államok között. Itt a magyar nyelv tanítójának, a legtöbb iskolaban, nem csak a tehetségek, hanem az anyanyelvek különbféleségével is kell küzdenie ; az egyik tanítvány csak magyarul tud, a másik jobban tud szlávul, a harmadik németül, a negyedik románul stb. aztán annak a csak magyarul beszélőnek nyelvét ís mindjobban megzavarja az az áramlat, melyet társadalmunk gyorsuló magyarosodása táplál, midőn mind többen beszélik, törik-hajtják, a magyar nyelvet olyanok, kiknek az nem anyanyelvök. Aztán nem kell figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a mi középiskoláinkban legalabb egy nyelvvel többet kell tanítani és tanulni, mint a nyugot-európaiakban. Továbbá azt se feledjük, hogy mi most a mi mostani reformkorszakunkban, eltelve az örökös javitas és jobbratörekvés szellemével, egyik másik téren, nagy buzgóságunkban, talan többet is kívánunk, mint a mennyit a dolog természete szerint elérni lehetne. Istenem I Gondoljuk csak meg, 20 évvel ezelőtt mi volt nálunk a magyar nyelv tanitasa s akkor jó magyar létünkre bár, mégsem elégedetlenkedtünk az eredménynyel 1 Akkor elég volt, ha minden osztályból kikerült egy pár jó stilista ; most azt kivánnók, hogy minden maturus egyszersmind iró is legyen. Es még egy ok. . . Én azt hiszem, hogy nálunk a grammatika taniíása mellett a kellőnél kevesebb gondot fordítanak a fogalmazás gyakorlására ; s ha a tanulok írnak is elég sok feladatot, a tanítók nem mindig járnak el kellő ügyszeretettel azok átnézésében és kijavításában. Ez lehet az oka, hogy a középiskola 4 osztályát végzett tanulók irása még hemzseg az orthographiai hibáktól. Bár itt egyszersmind íróinkat és ludósainkat is éri a vád, kik a helyett, hogy a megegyezés szerint egyformaságra törekednének, egyéni tetszésük vagy meggyőződésük szétágazó utait követve, valódi útvesztőbe juttatják a helyesírásnak mind tanítóját mind tanulóját. De térjünk vissza könyvünkhöz. A szerző mindenekelőtt Simányi Zsigmond grammatikáit, melyek 10—12 év óta meglehetősen elterjedtek középiskoláinkban, veszi részletes bírálat alá ; és ugy látszik, hogy épen ezek megrostálása szolgáltatott okote könyv írására. Hunfalvy előrebocsatván, hogy különbség van a tudomány és az iskola között, tehát nem való mindaz a? iskolába, a mi a tudományban helyet foglalhat, Simonyi grammatikáinak elsőben is tudományos hiányait sorolja fel. Lássunk közülök néhányat. Első helyen a szótövek magánhangzón végződésének elmélete ellen kél ki, s a rokon nyelvek segítségével, bő tudományos aparátussal bizonyítja az ellenkezőt. Azt hiszem, e kérdés mégis problematikus marad atudományban: a mi meg a gramatikát illeti, Simonyi maga is fölcserélte ujabb nyelvkönyveiben ez elméletet a kótőhangzós elmélettel. A hangtanban fölöslegesnek mondja a szerző a mekkapom, áddobom-féle assimilatiók megfigyeltetésével való bajlódást s a magánhanzók nyújtásának elméletét; az igeragozásban helytelennek az irni fog, vula, majd ir, majd irt, majd fog irni, képzelet alkotta igealakoknak fölvételét; s az irand és irni Jog alak egyértelmű voltának tanítását, továbbá a cselekvés módjainak és az idő alakoknak meg különböztetését; helytelennek, (1. a Rendszeres Nyelvtant) a Szótannak Jelentés- s Alaktanra való osztását, a névszók osztályozásánáll a egyedi nevek fölvételét, a a szóképzésnél a halász-féle neveknek haldszó-ból való rövidülését, a tövek elméletében azt a tételt, hogy az a e végű névszókat, (fa, körtve) valamikor mindig hosszú hangzóval mondták volna, továbbá az alanyi és tárgyi birtokosnak a magyar nyelvben való megkülönböztetését ; megrójja a határozók közé az állapothatározók fölvételét, hiánynak tartja, hogy Simonyi nyelvtana ügyet sem vet az országok, a hazai vidékek és külföldi helységek, meg a belföldi vidékek és helységek neveinek sajátságos ragozására (pl. Pest/??, Borsod/w, Pestben Borsodiam, ha megyékről, de Pestre, Borsodra, Pesten stb., ha városokról van szó). A ki járatos ujabb keletű magyar nyelvtanaink irodalmában : az mindjárt látni fogja, hogy Hunfalvy az elősoroltakban Simonyi grammatikáinak újításait rójja meg; de nem általában minden újítást, hanem leginkább azokat, melyeket a tájékozottabb tanítók csakugyan nem is tanították ugy, s a melyek csakugyan mindeddig nem nyerhettek az iskolai oktatásban, még a hol S. grammatikáiból tanítottak is, általános szentesítést. Csak az állapothatározókra van itt egy kis megjegyzésem. A szerző elégnek tartja a határozóknak hely-, idő- és módhatározókra felosztását, mely régebben közönségesen el volt fogadva, s melyet Becker K. Ferdinánd még 1827-ben megállapított. Becker könyvéhez most nem férhetek hozzá, de azt nagyon jól tudom, hogy Simonyi előtt nyelvtanaink, melyekre a szerző hivatkozik, a határozók mellé még fölvettek egy moudattagot, melyet kiegészítőnek neveztek, s a mondattagok ezen osztályába sorozták azon mondatrészeket, melyeket Simonyi a határozókhoz foglalva, közös névvel állapothatározóknak nevezett. Tgy pl.: Fehérebb a falnál; fél a kolerától; a gyermeket Pálnak keresztelték : előbb kiegészítők voltak, Simonyi könyve szerint pedig állapothatározók. Ha már most tekintetbe vesszük, hogy a most például felhozott mondattagok épen úgy határozók a mondatban, azaz ép oly minőségben szerepelnek ott, mint a hely-, idő- és módhatározók: nem lehet rossz néven venni, ha valaki a mondattheóriát egyszerűbbé és logikusabbá teszi az által, ha az egynemű mondattagokat egy közös név alá foglalja s a mondatrészek közül egy fölösleges osztályt kihágy. Szerintem az „állapothatározó* név sokkal inkább ráillik a kérdéses mondattagokra, mint a »kiegészítő®, hanem, hogy az sállapothatározó4

név természetes neve-é az ezen fogalom alá sorolt nagyon különbféle határozók mindegyikének — az megint más kérdés. De lássuk már szerzőnknek a magyar nyelvtanítás methodusára tett észrevételeit. Itt már nemcsak Simonyi grammatikáiról szólva, a szerző általában helytelennek, a tanítást nehezitőnek mondja azt az eljárást, hogy mondattani alapon tanítják a magyar nyelvtant. Szerinte az alak-és mondattani kategóriáknak ez együttes tanítása csak zűrzavart támaszt a gyermek fejében, mert ezeknek együttes felfogására és megértésére a gyermeki ész nem alkalmatos. E szerint a szerző, kijelentvén előbb, hogy az elemiiskolában magyarajkú gyermekeknek egyáltalában semmi magyar nyelvtant nem óhajtana taníttatni, úgy látná jónak, a tanítást könnyítőnek, hogy a középisk. I. és II. osztályában tanítanák a m. nyelvtanból csupán az alaktant, mondattani alap nélkül, s csak a III. osztályban kezdenének hozzá a mondat elméletéhez. Ez út mindenesetre könnyű volna, de kevésbbé hatna a gyermek lelki tehetségeinek összhangzatos, mindenoldalú fejlesztésére; pedig a m. nyelv tanításánál