Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-06-29 / 26. szám

843 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 850 tem is oly kuszált lesz, mint M. uré, bocsánatot kérek a t. olvasó s érdeklődő közönségtől. Azt mondja M. ur, hogy a gyámintézetnek általam adott története nem hü s a valóságnak nem egészen felel meg, mert nem csupán azért indítottak némelyek mozgalmat az 1878-diki szabályzat ellen, mivel annak megvitatásába s a határozathozatalba kevés lelkész folyt be, hanem elvi szempontokból. De hát kérem, azon szempontokat nem involválja-e az én előadásom ? Én azt mondtam: „az egyházmegyének a szabályjavaslat megerősítését illető jogosultsága ellen azért tétetett kifogás, mivel a határozathozatalba kevés lelkész folyt be, és a szobáin javaslat hozzászólhatás végett a lelkészi karral közöltetve nem volt.'1

(Ezt azonban M. ur jónak látta meg nem említeni, csak azért, hogy állitásom hatályát gyengítse, amellett egy kicsikét ferdit is, a mi bizony nem szép). Nem azt teszi e ez, mit M. ur az elvi szempontokban kifejez, hogy t. i. a lelkészi kar a maga egyetemének vindicálja a jogot, a maga ügyei felett rendelkezni s nem tűri a hatalommali rendelkezést. Ez a fősuly édes uram 1 Ama mozgalom, melyet a családtalan s 50—60 éves lelkészek indítottak, ennek csak szükségszerű kifolyása volt. Az M. ur által említett elvi szempontok közül a 2-ik ez: hatalom szóval állíttatván fel, mindenkire kötelezőnek mondatott ki, holott jog szerint ez, egy jótékony intézetnél — visszahatólag értve — képtelenség. Mi ez ? Mit akar M. ur ezekből megértetni ? Mi a képtelenség ? A mindenkire kötelezettség kimondása ? Ezt kell érteni M. urnák, mert ezt írja aláhúzva. De ha ezt érti, mi joggal róvja meg a gyáminlézet pénztárnokát, hogy 1880-ban egy módosítást nyújt be, melyben megdönti az általános kötelezettség elv't, midőn az alól kivételnek enged helyet. Vagy talán a mindenkire kötelezettség, nem egy az általános kötelezettséggel ? Megjegyzem itt, hogy M. ur azon állítása, hogy a nevezett módosítást a gyámpénztárnok nyújtotta be, nem igaz; mert azt a számvevő bizottság nyújtotta be az e. m. j. könyve szerint, melyben az kinyomatva van. Midőn pedig M. ur azt mondja, hogy az ultramontán is jelzi, csak erős logikájáról ad bizonyítványt; mert abból mit ultr. mond: hogy 1880-ban a számvevő bizottság, élén a gyámintézet buzgó pénztárnokával egy módosítást nyujtott be, csak M. ur tudja kijkoskodni, hogy hát azt a gyámintézeti pénztárnok nyújtotta be. Midőn hát M. ur a gyámintézetre vonatkozó adatokat nemcsak hogy nem egészen hűen, de egészen hütelenül közli, velem szemben fejére olvashatja : „turpe est doctori, si culpa redarquit ipsum.« Vagy talán visszahatólag értve mondja képtelenségnek a mindenkire való kötelezettséget ? De honnan okoskodhatná ki, hogy azon szabályzatnak visszahat o ereje lett volna vagy lehetne ? H szen a legutolsó falusi kupak tanácsnak is van annyi esze, hogy ha ez évben 5 forintnyi büntetést szab a falopókra, nem alkalmazza azt a mult évben megfogottakra, mikor a büntetés egy forint volt. Iljah 1 Mindennek van oka, foka. Midőn a gyánvntézet pénztárnokát pirongatja, egészen ártatlanul, mint fentebb jegyeztem, a benyújtott módositásért, egész enthüvel felkiált: » Aztán különbség nélkül mindenki 10 évig fizessen s az öregek semmi belépti dijat ne fizessenek. Szép, de hiszen az érvényes szabályzat 7. ik. §-a igy szól : »minden lelkész hivataloskodásának kezdetétől fogva évenként folytonosan haláláig stb. t. i. fizesse a százalékot.® Ebből aztán nem gondolva meg, hogy egy újonnan keletkező intézetnél ez a kifejezés: »hivataloskodásuk kezdetétől kezdve* a jövőnek szól, azt következteti M. ur, hogy a ki p. o. 1850-ben lett pappá, minthogy akkor kezdett hivataloskodni, attól fogva teljesítené a százalékos fizetést. (No az ily okoskodásra is ellehet mondani, mit a »Tájékozás« szerzője egy bizonyos okoskodásra mondott, a feltámadás feletti vita alkalmából. Tetszik tudni?) Lássa M. ur, hova vezet a rabulistica, melynek ön oly nagy mestere, s melyből ön, épen gyámintézeti ügyben, egy e. m. gyűlésen elnökileg kitűnő bizonyítványt kapott. Nosza azért ti öreg papok hajtsatok térdet s csókoljatok kezet M. urnák, hogy titeket nem 25—30, hanem csak 5—10 évi fizetésre kötelezve, irántatok a szerető méltányosság legutolsó határáig elment. Nagyon sikamlós és az 50 éven alóli lelkészekre veszélyes térre lépett M. ur okoskodásával. Mert hát ha az 50 éven felüli lelkészek azt mondanák : köszönjük a méltányosságot, de nem élünk vele, mi megfizetjük hivataloskodásunk kezdetétől fogva a százalékot, de fizessék meg az 50 éven alóli lelkészek is. Lehet M. ur erre nagy applausussal rákiáltja az »áment«, mert ő 1878-ban lett pappá, de nem sziszszennek-e fel sokan, kik 1878. ápril 24-ig 50-dik évöket még be nem töltötték, hivataloskodási évük pedig a 10—15 évet meghaladja, sőt a 20-at is megközelíti. Pedig hát ez volna az igazság. Az volna az igazság, vagy mindenki fizetné hivataloskodásától fogva a százalékot, vagy ha nem, akkor az 50— 60 éves lelkészek is mentessenek fel az 5—10 évi százalék egyszerre lefizetésének kötelezettsége alól. Menjünk tovább. Azt mondja M. ur, hogy az 1880-ki javaslat el nem fogadása felett ultr. nemcsak kesereg, hanein boszankodik is. Hogy ne bosszankodnék, midőn önök az igazságot arcul csapva, a legzsamokabb elvet állítják fel s akarnak neki hatályt szerezni, mely csak kötelességet ró, de jogot nem ad — hiszen még a rabszolgának is van joga ahhoz, hogy munkája fejében ura táp'álja. Hát Ön nem boszankodott-e, midőn a szá zalék fizetésért exequálták, ha igaz. De azt mondja M. ur: itt nem a jog, hanem a szeretet, a könyörületről van szó, s kérdésbe teszi, hogy hát én nem a szeretet vallásának s legnagyobb apostolának követője, szolgája vagyok-e ? Igenis, az vagyok édes uram, és ezen tisztemet be is töltöttem már akkor, mikor ön X. megyét csak a földrajzból ismerte, de abban egy e. m. gyámintézetéről spuriusa sem volt. Mert nevezzék bár önök szerénytelen dicsekedésnek, vagy arcátlanságnak, de ki kell itt nyilvánosan mondanom, hogy én a szóban forgó gyámintézetre, egyedül az iránta való kegyeletből — mert kényszerhatása alatt nem voltam, 4 évi pénztárnokságom ideje alatt, midőn a pénztár 10—11 ezer forintot forgatott 8°/0

mellett, az illetékes i°/0

-ról a gyámintézet részére lemondva, mit a jegyzőkönyvek évről évre bizonyítanak, többet aldoztam, mintha önök 20 —30 évig fizetik a rájok eső százalékot s ez ugy hiszem — felment az önzés vádja alól is, mit M. ur fejemhez vagdos. Nem önzés, hanem mély igazságérzet az, mi bennem az önök eljárása felett felháborodást kelt. Aztán tudják meg uraim, hogy a szeretetet, könyörületet §-okkal senkire erőszakolni nem lehet, várják meg, mig annak forrása felfakad és áldác

osan buzog. De azt is mondja M. ur, hogy azon elv mellett, melybe én szerelmes vagyok, hogy „a ki hasznát nem veszi, terhét nem emeli'1

, vagy más szavakkal, a ki jogot nem élvez, azt kötelesség sem terhelheti, beszélhetnénk-e még »domestikáról. Ugyan ne mókázzék. Hát igazán hiszi ön, hogy a do mestika csak terhet ró, de jogot nem ad*. Hat a kötelezettség mellett nincs-e megadva a jog, jog a segélyezéshez, nem érvényesül-e itt azon jogi elv : do ut des, facio ut facias ? Ugy de M. ur, ő maga módja szerint igy okoskodik: a domestika az egyes egyháztagokra rója