Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-06-22 / 25. szám

50 Folyó hó 15-én tartotta kibucsuzó beszédét nt. Dávidházy J. lelkész ur, nagyszámú intelligens közönség | és az egyháztagok tömeges jelenlétében. A búcsúbeszéd ( alapigéje Pál. kor. 2. 1. XIII. 13. v. volt. A remek j kidolgozású s nagy szónoki gyakorlattal elmondott beszéd nem hagyott egy szemet sem könyek nélkül; a gyülekezet épen ugy sirt, mintha lelkészének, kit 17 év alatt a szó nemes értelmében igazi papnak, példatlan pontosságú hivatalnoknak és jó polgárnak ismert meg, temetésén lett volna. Az egyházi beszéd után a gyülekezet a CXXXIV. zs. 3. v. és a CXXII. zs. 3. v. énekelte. A gyülekezet a két emiitett ének eléneklése után is benmaradt, mi által a búcsúzó lelkészt csaknem zavarba hozta, szokás lévén nálunk a gyülekezetnek a lelkész előtti eltávozása. Ekkor Nemes Ferencz községi jegyő ur és egyházi tanácsos felemelkedett helyéről, a távozónak egyházunk érdekében tett intézkedéseit igen szépen átgondolt beszédben előadván, egy diszes, aranyozott ezüst serleget nyújtott át Dávidházy J. lelkész urnák, mint pocsaji tisztelői és barátai által adott emléktárgyat. A megindulás miatt alig tudott eleinte szóhoz jutni az ünnepelt férfiú; de később erőt vévén könyein, szép beszédben köszönte meg a nem várt meglepetést, annak kinyilatkoztatásával, hogy ereklye gyanánt fogja őrizni ez emléket, mint egyházunk szeretetének bizonyítékát. Igy mutatta ki egy egyház hű sáfárkodásaért a méltó elismerést. A pocsaji egyház áldása, tisztelete, későre fenmaradó szeretete kíséri a távozó lelkészt uj hivataloskodása helyére. Pocsajon, 1884. junius 15. . . . h. . . n. Válasz Seregély D. utóbbi cikkére. Becses lapja legközelebb megjelent számában ismét megtámadtattam Seregély Dezső ur által egy három hasábot elfoglaló, kíméletlen személyeskedésből álló cikkben. E támadásra megfelelő választ irni sem nem tudok, sem nem akarok, mert ugy gondolom, hogy e lapok hasábjain inkább közérdekű ügyek tárgyalásának, mint a Seregély úréhoz hasonló személyes piszkolódásoknak kell betölteni. Kötelességemnek tartom mégis, hogy az ügy helyes megitélhetése szempontjából néhány megjegyzést tegyek. Az első vonatkozik a dolog érdemére, a mit Seregély ur egészen mellőz, hogy t. i. azon tanácsomat, melyért oly durván megtámadott, mégis megfogadta s a főiskolai pénztárnok urat, nem ugyan édes apja által, de maga levélben megkérte a még nem esedékes kamatok kiadására s mint cikkében emliti e lépésnek lett is foganatja. Az a bizalmas tanács tehát nem rosz akaratból származott. Második megjegyzésem vonatkozik Seregély ur azon állítására, hogy én neki mindig rosz akarója voltam. Ebben Seregély ur nemcsak téved, mert ily feltevésre sem neki, sem egyetlen más tanítványomnak okot nem szolgáltattam ; de véleményem szerint nem is mond igazat, mert (bocsánat, hogy édes atyját merem emliliteni) édes atyja előttem és számos tanú előtt jelentette ki, hogy Seregély ur előtte tanuló korában soha oly nyilatkozatot nem tett a miből állítása valóságára lehetne következtetni. Ugy látszik tehát, hogy az elbizakodottságból és önhittségből eredő méltatlan támadást saját maga „s a közönség előtt akarja e képzelt gyanúsítással jogosultnak felmutatni. Harmadik megjegyzésem e szavakra vonatkozik, „A sas sohasem fél a világosságtól®. Végetlenül rosszul értelmezi Seregély ur a sajtó-szabadsagot, ha azt hiszi, hogy egy ily nagy mondás a sajtó utján elkövetett minden aljasságot elfedez. Hisz ezzel még az úgynevezett Revolver-Journalisták is védhetnék magukat. És e tekintetben jóravaló embernek inkább azaz elve, hogy ok nélkül nem okoz botrányt s ha vélt vagy való sérelme van, viszi azon hatóság elé mely azt illetékesen elintézheti s ha ott nem nyerne igazságot, viszi a nyilvánosság elé, de akkor is nem sértegetésre, hanem az igazság kiderítésére törekszik. Ezen megjegyzésekkel az ügy helyes megítélését a közönségre bízva, kérem nagyt. Szerkesztő urat soraim közlésére. Pápán, 1884. jun. 18-án, Antal Gábor, igazgató. Mikor az ember szédül. ^Seregély Dezső ur fPápai dolgokról* irt két cikkének méltatása.) Jelige : »Nicht das viele Reisen die Dummen Kliiger macht« (Schiller.) „Pápai dolgok4

s »Contra válasz a „Pápai dolgokra4 címmel két cikk jelent meg e lapok hasábjain Seregély Dezső úrtól, ki jelenleg a lipcsei egyetemen hallgat. Seregély ur „ugyancsak belemártja tollát a kíméletlenség tintájába* (saját frázisa). A szép cikkre, mely „az ügy helyes megitélhetése végett4

íratott, nem is volna érdemes válaszolni; de Seregély ur, bár „Cumberland gondolat kitalálási kísérleteit mind Bécsben, mind Lipcsében látta* : nem akarván azt utánozni, egyáltalán nem tudja, minő gondolatokat keltettek cikkének egyes mondatai. Hogy ezt minden vesződség nélkül megtudhassa, azért válaszolunk szavaira. Antal Gábor ur azt irja levelében, amint most már mindnyájan tudjuk: »a második félévi kamatot is talán kiszolgáltatja B. J. ur édes atyja kértére«. Hol van itt megirva az, hogy ö hozzá menjen el egész családja könyörögni ? s az a jó akaratú tanács, amit azóta bizonyosan megfogadott, hol van a gőg leplébe burkolva? Ugy látszik Seregély ur sötétet lát ott is, hol nincs egyéb világosságnál. A családi szentélybe vakmerőleg behatolásról vádolja Antal Gábor urat. Az a jóakaratú intés, hogy illetlenség fiúnak atyjáról oly hangon beszélni, hogy »én ve'e solidaritást nem vállalok1

, nem „dühtől elvakított', hanem higgadt, becsületes s jó indulatu ember szava volt. „A leghitványabb féreg is védi magát megtámadója ellen1

. Most az egyszer azonban a féreg volt a támadó. Vagy nem Seregély ur támadta meg Antal Gábor urat oly ügyben, melynél felsőbb forumhoz appelálhatott volna, s pláne oly hangon, melynek Jellemzésére alig találunk szavakat.« Mutassa meg cikkét Lipcsében, nehogy még tovább azt mondják a németek, hogy : barbarok a magyarok. Jó indulat leplével akarja leróni Antal Gábor ur azt, amihez semmi köze1

mondja cikkíró ur. „Jó indulat leplével leróniuj kifejezés, s ha nem félnénk, hogy Seregély ur Lipcsében lemenydörög benünket, helytelenek is mérnők mondani. Nagyon természetesnek találjuk egyébiránt azt, hogy a kinél az ítélő tehetség o'y 52