Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-06-15 / 24. szám

775 kamatot csak akkor kapom meg, ha atyám nem is a tanári kart, de legalább a főiskola pénztárnokát megkéri. Nehogy jó atyám mások tanácsára hallgatva, ismét megkérjen ez ügyben bárkit is, ezért tiltakoztam ez. ellen oly határozottan ; s miután A G. ur azt hitte, hogy atyám előleges tudtommal irta ama kérvényt, ezért Írtam neki, hogy a mennyiben ez ügybeni lépéseiről előleges tudomásom nincs, én ezekért solidaritást nem vállalhatok. Azt, hogy én értem-e roszul A. G. ur e lapok 20-ik számában közzé tett sorait, avagy ő, kicsúszván lába alól az igazság talaja, önnön magát sem érti, e következő május 17-ikéről keltezett sorai eléggé bizonyítják. »Mind a hozzám, mind a B. J. pénztárnok úrhoz intézett leveléből azt látom, hogy sem a tanári kar végzését, sem az én levelem tartalmát nem méltóztatott megérteni. A tanári kar a Szalay alapítványnak 1884-ik évre járó kamatait önnek megszavazta. A pénztárnok ur, ezt nem utalványozza hanem kifizeti, kifizeti pedig önnek nyugtájára, mikor az összeg esedékessé válik. Az első félévi kamat esedékessé válik 1884-ik év junius 30-án a második félévi dec. 31-én. Megemlítem még, hogy B. J. pénztárnok ur, ez ügyről eddig semmit nem tudott. Tehát ily értelmezést kellett volna adni A. G. ur amaz ismeretes soraínak, én azonban azt nem úgy értettem s értem, Cumberland gondolat kitalálási kísérleteit ugyan mind Bécsben, mind pedig Lipcsében láttam, de azért utánozni nem akarom. Ugy látszik A. G. urnák is nagyon tanácsos lesz ilyesmivel felhagyni, mert lám, B. J. pénztárnok urat illetőleg nagy kudarcot vallott, az ő gondolatát kitalálni nem tudta, mivel neki esze ágában sem volt atyám megkérését követelni, s mint hozzám intézett levelében írja az 1884. dec. 31 én esedékessé váló kamatot is, mihelyt nyugtám elküldöm, azonnal utalványozni fogja. A. G. ur cikkében mintegy gúnyosan említi föl, hogy bennem valami kiváló tulajdonságot nem talál. Én ezen semmit nem csudálkozom, sőt nem is kívánom, hogy ő bennem ilyesmit föltaláljon. E gúnyt mintegy folytatva írja, hogy a tanári kar egyrésze, s a lelkészekáltál is kevésre becsültetem. Az illető tanár urak (ha ugyan vannak ilyenek) nem becsülésére, megvetés a válaszom. Dunántul nt. lelkészeit illetőleg, hogy mennyiben van igaza A. G. urnák, leginkább bizonyítja az, hogy 1882-ben a pápai egyházmegye, 1883-ban pedig négyhavi O-SzőnyÖn való működésem után a tatai egyházmegye bekebelezett. Cikke további folyamán, a dühtől mintegy elvakítva, elég merész még a családi szentélybe is berontani, s az apa s fiu közti jó viszonyt a hálátlanság sarával igyekszik bemázolni. E tette jellemzésére valóban alig találok szavakat, mert a családi szentélyt még a legvadabb ellenség is nem feldúlni, hanem tiszteletben szokta tartani. Beszél még a tanárok iránti háláról, s az irányomban tanúsított jóindulatról is. Vájjon mivel tartozom én annak a tanárnak, ki iskolai éveim alatt nem egy keserű pillanatot szerzett, kit csak irányomban tanúsított rosz indulatáról ismertem, ki bár elhagytam az iskolát, rágalmazó szavaival a közéletben is követett, s kissebbitésemre minden alkalmat megragadott. Vájjon jóindulat-e az, mikor azt, a mihez jogom van, csakis nagy áldozat árán akarják oda adni? Hisz velem a tanári kar, ez alapítvány utalványozásával ép pen semmi jót nern tett, mert ha ő kérvényem ismét elveti, s ezt velem közli, e határozata ellen fellebbeztem volna a kerületi gyűlésre, a hol részrehajlatlanul ítélnek, s bizonyítványaim alapján kérésem bizonyára teljesíttetett volna. Hogy A. G. ur ajakán ott ragyog a szégyen pírja, nem csudálom, ezt azonban nem egyébb csak is az igazságnak meg nem felelő eljárása idézheti elő. Továbbá cikke vége felé, mintegy tettét megbánva, feljajdul, hogy felelősségre vonatik oly dologért, a melyhez semmi köze, mert az alapítványok kamatainak kifizetése a pénztárnok dolga. Vájjon miért nem gondolta azt meg az igen tisztelt igazgató ur elébb ? Miért avatkozott olyasmibe, a a mihez csakugyan semmi köze, s amit most minden áron a jó indulat leplével akar leróni. Hogy az állami ösztöndíjak élvezete mily feltételekhez van kötve, igaza van A. G. urnák, ezt addig nem tudtam, mert ilyesmi elnyerésére kilátásom nem levén, a szabalyok után sem tudakozódtam ; azért hogy cikkében ezzel megismertetett fogadja köszönetem. Feljajdul még A. G. ur mindjárt cikke elején, azért is, hogy e dolgot nyilvánosságra hoztam. Hiszen ha nem volna részrehajlatlan és igazságos sajtó, mivel lehetne A. G. ur s a hozzá hasonlók túlkapásait megfékezni, hová vezetne az önkényeskedés, a részrehajlás az igazságtapodás ? hol lehetne az igazságtalanság által ejtett sebre némi balzsamot talalni ? S végre is az igazság nyílt helyeken jár, a hamiság keresi a rejtekhelyeket.*) A sas sohasem fél a villágosságtól, a bagoly sze reti a setétséget. Ennyi az, mit az ügy érdekében, s magam igazolása szempontjából elmondanom kellett. Még végül B. J. urat illetőleg kijelentem, hogy azon kifejezéseim, melyeket e lapnak 20-ik számában »Pápai dolgokcim alatt irt cikkemben reá is alkalmaztam, mint hibás information alapulókat visszavonom • s ezekért az erkölcsi felelősséget Antal Gábor főiskolai igazgató úrra háritva, t. Barthalos István pénztárnok úrtól ezennel bocsánatot kérek. S ezek után nyilt homlokkal állok a nyilvánosság elé s nyugodtan bocsátom magam, a t. olvasó közönség részrehajlatlan Ítélete alá. Seregély Dezső. Figyelmeztetés és kérelem a borsodmegyei reform, lelkészekhez. Az 1850-ik évben mint supplikáns deák bevetődtem az ónodi lelkészlakba. Én is meg lettem lepetve, a lelkész is. Én, mert egész spártámban itt találtam lelkészi lakáson zongorát, a lelkész pedig az által, hogy zongoráján néhány darabot elég jól eljátszottam. A zene kölcsönös kedvelése és művelése közelebb hoz.ta sziveinket egymáshoz, s pár napig kedves vendége lettem a különben is kedves modorú lelkésznek, és ezen idő alatt sok mindenféle érdekes eseményről elbeszélgetett velem. Többek közt elmondá bizalmasan, hogy Egresy Béni, a jeles zeneszerző, az előző télen, az akkori rémes üldözések elől nála vonult meg, s hogy azon idő alatt, míg nála tartózkodott, az egész zsoltárunk énekelhető dallamait orgonára leírta. Majd előhozva Egresynek sajátkezüleg irt kottafüzetét, először ő mutatott be játékával egy párt, majd aztán én próbálkoztam meg, még most is igen emlékszem, az ,Uram a töredelmes* poenitentiális, gyönyörű mélabús énekünkkel. A kik Egresy Béni *) Mi is nagyra becsüljük a szabad sajtót, s a jog és igazság egyik leghatalmasabb őrének tartjuk, ezért szívesen tért adunk az igazság ellen feljajdulok szavainak ; de ezen válaszból egyszersmind azt is látjuk, hogy az ez alkalommal előömlött lacrimáknak a forrása nem csupán ezen ösztöndíj iránt tett intézkedésekben, de részben még az iskolai életben s annak reminiscentiáiban rejlik. Csak így magyarázhatjuk ki a tanári kar ellen ejtett kelletinél hevesebb szavakat. Szerk.