Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-03-16 / 11. szám

283 PROTESTÁNS EGYHÁ ?A ÉS ISKOLAI LAP. 349 már 1841. szeptember 3-án levelező tagjául választá ; 1858. december 15-én pedig rendes tagjai sorába iktatá. A külföldről visszatért nagyhírű ifjút a szatJimári egyház hivta meg papjának 1841 ben; Lugossy azonban csakhamar székfoglaló beszédének megtartása után végkép elhagyá a papi pályát. Átlátta, hogy mind gyenge testalkata, mind lelkének iránya, mind életének célja a tanári pályára utalják őt s készséggel fogadta el a részére felajánlott mdramarosszigeti tanszéket. Majd 1845-ben Debrecenbe jő, mint a magyar irodalom tanára és könyvtárnok ; lelke egész hevével oktatja, vezérli, buzdítja a törekvő ifjakat. Egyik legkedvesebb tanítványa, bizalmas embere az ifjú Révész Imre, kit folytonosan buzdit, könyvekkel, adatokkal segéli s kivel később nemcsak a rokonság, hanem a legbensőbb viszony, a legszorosabb batátság kötötte össze. „Hű segítőm és utasítóm volt a derék Lugossy, leinek legtöbbet köszönhetek" — mondja önéletrajzában Révész Imre s hadd ismételje ugyan ezt most fia, kit Lugossy hasonló buzgalommal, hasonló szeretettel buzdított, tanított, vezérelt, mint szeretett atyját; kinek atyja helyett igazán atyja volt. A lelkesedés, mely szabadságharcunk dicső napjaiban a nemzet minden hű fiának keblét eltölté, Lugosyt is magával ragadta. Elhagyta tanszékét; a nagy könyvtárat Révész Imre gondjaira bizá s a gyenge testalkatú, szelid lelkű ember beállt a harcosok sorába. . . Midőn minden elveszett, ő is vérző szívvel állotta romok telett. Teste lelke megtört, bujdokolnia kellett ; az egyetemi könyvtárnokságot, melyre 1848-ban kineveztetett sohasem foglalhatá el. Előbb Tégláson, a derék gróf Dégenfeld Imrénél, majd Pesten vonta meg magát s itt rövid tartózkodása alatt egyik első tagja lőn ama kicsiny tudós körnek, mely a legszomorúbb időkben is munkálkodott s működésének nyomában a sötétség lassanként derengeni kezdett. .. Téglási magányában is folytonosan tanult, már 1849 végén leveleket küld Révész Imréhez különféle könyveket kérvén Téglásra kiküldeni. Majd 1851 végén ismét elfoglalhatta debreceni tanszékét, s működött itt, szokott erélye s buzgalmával tovább egy évtizedné', egészen 1862-ig. Ez év január 5 én a főgond noknak jelenté, hogy ^huzamos elgyengülése, de főleg mult évi október 24-ike óta türelmesen viselt súlyos betegeskedése következtében, testi és szellemi erőinek gyors hanyatlása miatt, vegyes hivatalának betöltésére magát elégségesnek többé nem tartja, nem akarván azért a közönségnek is terhére lenni, előlegesen kijelenti, hogy hivatalát csak addig folytatandja, mig a főt. egyházkerület annak más egyénneli ellátásáról gondoskodni fog.' April 8 -án pedig, közvetlen az egyli. kerületi gyűlésnek, végleges lelépését" jelenté be. Az egyházkerület fájdalmasan vette tudomásul a nagy veszteséget s a huszonnyolc, — Debrecenben 14-éven át kitűnő, hűséggel szolgált tanárt, az akkori viszonyokhoz képest tisztességes nyugdíjjal (évi 600 frt) látta el. Az elbetegeskedett tudós szerető testvérei körébe szülőhelyére Felső-Bányára vonult, s miután lassanként kezdett helyrejönni egészsége, újra hozzá látott a szakadatlan tanulmányozáshoz. Majd hosszú évek multaval, 1874-ben szeptember 24-én újra fclajánlá magát, hogy mint a keleti s összehasonlító nyelvészet rendkívüli tanára újra melgkezdendi Debrecenben működését. Az egyházkerület s vele a debreceni főiskola s a tudomány minden igaz baratja kitörő örömmel vette e tényt tudomásul, mely öröm csak fokozódott, midőn a jeles tanár 1877 apriljában előadásait csakugyan megkezdé. Ugyanazon év julius havában Angliába és Skótiába ment, s nagy halmaz ritka becsű könyvvel tért haza. Az ettőlfogva haláláig eltelt hét év nem volt más ránézve, minta tanulmányozás, tanítás és — fájdalom—- a gyengélkedés és betegeskedés folytonos váltakozása. Négy— tíz tanítvány mindig volt körötte, kiket nemcsak tanított, vezérelt, hanem a névtelenség szerény köpenyébe rejtőzve, anyagilag is fényesen segített. Azonban sokkal több idő, mint amennyivel most rendelkezem, de még inkább sokkal nyugodtabb lélek, mint amilyen most az enyim, lenne szükséges ahoz, hogy őt mint embert, rokont, tanárt és tudóst tüzetesebben és az ő nagyságához csak némileg is méltóan rajzolhassam. Talán később, midőn szívem mély fájdalmát valamennyire enyhitendi az idő gyógybalzsama, Isten segítségével meg fogom ezt kisérleni Aki most kivánná ezt tőlem, az „infandum juberet renovare dolorem.' Szolgáljon tehát ez mentségemül mostani soraim nagyon érzett hiányait illetőleg; pótlásául pedig szolgáljon Balogh Ferenc ur alább közlött gyönyörű sirbeszéde, melyben az elhunyt találó jellemzését megtalálhatja a t. olvasó. -Most tehát legyen szabad áttérnem Lugossy végnapjainak, halálának s temetésének leirására. Még az elmúlt év végén, szokott gyengélkedő állapotában, de teljes jó kedvvel járt fel a főiskola épületében levő kis szobájába, melyben a könyvek s irományok csak annyi helyt engedtek, hogy kéthárom ember leülhetett vagy járhatott. Midőn azonban január elején legátiómból visszatérve, meglátogattam, már lakásán s lábbaja miatt ágybanfekve találám, s azóta nem is lépte át lakása küszöbét, állapota mind rosszabb — rosszabb lőn; ő reménykedett, várta a tavasztól jobbulását, reménykedtünk mi is .... de közeledett a végelgyengülés okozta halál: folyó hó 7-én reggeli hat órakor a nemes sziv megszűnt dobogni, a messze világító fáklya kialudt... . a jóságos kék szemek lezárultak s az ajk, melynek minden szaván oly odaadással csüggénk, örökre lezárult. A halála előtti napon már maga is világosan látta a sárga halált, mely ott kopogtatott csontujjával ajtaján ; leszámolt a földiekkel. Végrendeletet tett s midőn rokonai könyezve kérdezék : ne hivassanak-e el több orvost ? ő egész határozottan feleié: „Minek? Halál ellen nincs orvosság. Reggelre vége lesz mindennek." S reggelre csakugyan csendesen elaludt. Mint futó tűz terjedt el a szomorú hir a városban .... Délután, már mint a teritőn fekvőt lefényképezték, hogy drága vonásainak képmását ezután is bírhassuk. Vasárnap a temetés napján, egymásután érkeztek ravatalára a fájdalom, az enyészet üde, viruló jelei, akoszoiuk. „Özv. Géresiné — hű testvérjének" „Joó Istvánné — szeretett nagybátyjának" „Felső-Bánya városa és ev. ref. egyházközsége — a tudomány nagy férfiának, Felső-Bánya szülöttének." „A ref. főiskolai tanárok — kartársuknak' „Az akadémia hallgatói' „Felejthetetlen jó tanáruknak — hálás tanítványai" e feliratok töltötték be a koszorúk diszes szalagjait. A magyar tudományos akadémia két tagja, Budenz József és Sziládi Áron által képviseltette magát, ezenkívül a rokonokhoz igen szép résztvevő levelet intézett. Vasárnap délutáni 3 órakor, igen szép időben, nagy és előkelő közönség részvétele mellett kezdődött meg a gyászszertartás Joó István tanar hazánál, hol a nagy halott az utolsó időkben lakott. Az énekkar megindító gyászéneke után a főiskolai tanárok, majd az esküdt felügyelők s hat hittanhallgató vitték fel a drága hamvakat