Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-03-16 / 11. szám

283 PROTESTÁNS EGYHÁ ?A ÉS ISKOLAI LAP. 336 sebb jogosultsága sincs az ,0 tempóra! O móres! féle gúnyos felkiáltásoknak. Amaz elszomorító jelenségek kutforrását illetőleg sokkal inkább igazát látom G. P. urnák, midőn ezt a korszellemben látja, jóllehet a kérdés ezen oldalának boncolásánál nagyon hézagos G. P. ur; könnyen leszámol vele s ugy látszik máig szerelmes régi deák életébe s szerencse, hogy a XV. s XVI-ik század vándor dalnokaira rá nem olvasna, hogy : azért voltak dalnokok, mert vándoroltak. A korszellem egyik fő jellemvonása igaz, hogy a nagyzási mánia, hanem hát ezt nem elég csak felemlíteni s ennek kell okát keresni a valóságban s nemcsak papiroson s pláne okaikban nem is sejthető öngyilkosági esetekben. S még ekkor is ugyan kérdem : micsoda nagyravágyás az, mikor a 12 évig tanult s élte felét megfutott végzett theologus vagy káplán tisztességes kenyér s testi ruha után vágyakozik. Ez a legelső s legegyszerűbb természeti joga mindenkinek, mit felróvni egyáltalán nem lehet. Mert az a 300 frtos káplánia, mire G. P. ur ismételten utalgat, ritka mint a fehér holló s hogy sok káplánunk rongyokban jár : tagadathatlan. Az a beszéd meg, hogy ma sok ifjú mindjárt kétségbeesik a jövő felett, mihelyt a vén principális ,4 lovas ruganyos ülésü batáron* nem jő elibe, egyáltalában nem egy a körülményeket ismerő, igazságos ember szájába illő érvelés. A társadalmi élet más terein levő torlódásokra való hivatkozás sem igazolhatja soha káplánaink mostoha helyzetét, s igazán kár őket lehordani holmi megfejthetlen öngyilkossági esetek alapján — melyek teljes elitéléséhez ugy sincs senkinek joga, ha alapokait, melyek merő természeti, szervi okok is lehetnek, nem ismeri, — melyeket G. P. ur hajlandó szinte ugy tüntetni fel, mintha utána végzett theol. ifjaink mint martyrság után törekednének, vagy elvök az volna hogy : „akaszd fel magad, ha hirt akarsz szerezni" ! Volnának még több e nemű észrevételeim is a G. P. ur fentemiitett cikkében kifejezett elvek s azon logikai összefüggése ellen; azonban feleslegesnek tartom az oly dolgok felett való perorálást, mit a köztudat a nélkül is igaznak ismer el. Á szavak alamizsnás tarisznyáján való élősködést is hagyom azoknak, kik az „utolsó szóért* hajlandók iveket összefirkálni, s teljes tisztelettel ki is jelentem, miszerint G. P. úrhoz ez első s utolsó szavam, mi mellett megmaradok. Távolról se hozom én G. P. urat a szándékos rosszakarat s sértés gyanújába, arra azonban kérem, hogy ha máskor tanítani s javítani akar, először igazságosan, aztán szelíden, s végül meggondolva beszéljen. »Sub omni lapide scorpius dormit" mondja a latin közmondás s ennek igazi értelmét bizonyosan ismeri G. P. ur. Ami meg azt a „küzdjél" s „bízva bízzál* parancsot illeti, még ha Madách mondta se feledjük el, hogy a hosszas várakozás lehűti a legjobb törekvést is, s a reménység hosszú pipaszárát szopogatva csak az elkeseredésnek lesz a legfenköltebb lélek is áldozatává, kivált a G. P. úréhoz hasonló keresztyéni vigasztalás mellett ? ! Dixi! Szalay Károly. Felelet »;i végzett theologusok és az öngyilkossági mánia« cimű közleményre. E becses lap 8-ik számában, Görömbei Péter úr tollából, egy közlemény jelent meg, ezen cim alatt: „A végzett theologusok és az öngyilkossági mánia". Ha szelíden, ha békésen — mint egy paphoz, egy béke apostolához illik — lett volna e közlemény irva, nem feleltem volna, — e komoly, vallásos irányú lapba nem való — közleményre. Legfölebb is azt mondtam volna rá: legyen neki az ő hite szerint. De mikor egy lelkész kíméletlenül megtámadja azokat, a kik őt nem bántották; mikor egy lelkész valótlanságokat, nem létezőket, mer száján kiereszteni, hirdetni, világgá bocsátani; akkor, nem csak hivatalos állásom, de a kötelesség épen úgy, mint lelkiismeretem arra kényszerít, hogy cikkére feleljek. E becses lap, valamelyik évfolyamának egyik számaban olvastam én, e lap nagyérdemű szerkesztője tollából, egy jó paptól megkövetelhető kellékeket ily formán: „A pap legyen híveinek lelki atyja; az iskolának felügyelője; az ügybajosoknak tanácsadója ; a megszorultak segítője; az özvegyek és árvák gyámola; a betegek vigasztalója; a viszálykodók békítője ; az elhízottaknak mérséklője és a kishitűeknek lelkesítője. Es most kérdem pap-e az, aki ezekről elfeledkezve, beleül a csúfolók székébe; aki indulata, szenvedélyessége által elhagyja magát ragadtatni ? Az ügybajosoknak ád-e tanácsot az, a ki tapasztalatlan, fiatal felebarátját: „gyáva, küzdelemre képtelen léleknek" jó hogy nem állatnak nevezi ? A megszorultak segítője képes-e az lenni, a ki így ir: „mert nem jő szájába a siilt galamb«? Az elhízottak mérséklője tud-e lenni az, a ki gúnymosolylyal az ajakán így gúnyolódik : „mihelyt nem jő helyébe az alkalom s az öreg leendő principális ruganyos iilésű négy lovas batáron«; vagy a ki „üvegházi növényeknek* mondja a végzett theologusokat? A kishitűek lelkesítője-e az, a ki az 1 — 2 évig állás nélküli, pártfogó nélküli fiatal embert ily szavakkal lelkesíti: „gyenge, elsatnyult, gyáva apró élhetetlen"? O tempóra! O móres! Hát igy orvosoljak ma a lelki sebeket? Hát ilyenek a lelki orvosaink? Ha ilyenek, akkor igaza volt Pázmány Péternek, mikor azt mondja: „hogy az eretnekeket az Isten csak büntetésül bocsátotta az emberiségre és azokat idővel eltörli a föld színéről." Görömbei úr élhetetlennek mondja azt az állás nélküli végzett theologust, a kit helyzete sokszor állásához nem illő foglalkozásra kényszerit. Vagy azt kívánja Görömbei úr hogy koldulni menjenek? Nem ismerem Görömbei urat, azt sem tudom melyik és milyen egyház papja, de a kinek közleménye keményszivüséget árul el; akinél hiányzik, a vallás lakhelye a szív; a ki még azt sem tanulta meg, hogy: „de mortuis aut bene, aut nihil"; a ki igy emeli fel egyházában is, az elesetteket; a ki igy lelkesíti a kétségbeesetteket ; arra kimerem mondani, hogy pályáját eltévesztette. Menjünk tovább. Azt kérdem tisztelt olvasó, pap-e az, aki valótlanságokat, nem létezőket merészel hirdetni és irni ? Már pedig, Görömbei úr igy cselekedett. Ezt irja ő : „Ma a kecsegtető 300 frtos káplánia is kicsiny, csak gúny tárgya". Ez állítását határozottan visszautasítom. És szemébe merem mondani, hogy az ellátáson kivül — kivéve a helyettes papokat és káplántanitókat — ilyen az egész országban nem létezik. Ez mutatja, mennyit törődik Görömbei úr, a káplánok sorsával. Még azt sem tudja, mi a fizetésök. A dunántúli kerület káplánainak épen úgy évi 25 — 50 frt és ellátás a fizetésük, mint volt Görömbei úrnak, de azért megvannak főnökeikkel békességben és azokat tisztelik. Mégcsak a kerületi gyűlésre sem folyamodtak idáig annak megjavítása ügyében ; pedig meglehet, derék papjaink, folyamodásukat meghallgatták volna. Görömbei úr a theologusok nevelési rendszere és életmódja között a múltban és jelenben igen nagy különbséget mutat fel. Én pedig ezt a nagy különbséget épen nem látom. A szegény diák most is csak úgy koplal, mint a múltban ; a gazdagabb, módosabb pedig