Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-03-16 / 11. szám

PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 334 vagy ha nem : év végén nem fogja tudni, hogy melyik több, az ősz hajszála-e vagy az adóssága. Ám tessék egyházmegyénként összejöveteleket rendezni s követ fújni. Mi lesz az eredmény ? Semmi, de épen semmi más, mint az, hogy a káplántartó papok legalább harmada összeszedi minden lelki testi erejét, s mig mozoghat, nem fog káplánt tartani. Akkor aztán a s

száraz káplánok* nálunk is elszaporodhatnak. Ám tessék mindamallett összejöveteleket rendezni, de az Aracs Gyula ur által proponált három pont helyett a következő három tételt megvitatni, i) A fiatal ember tanuljon tovább látni az orránál. 2) A fiatal ember ne rugdalja fel minduntalan azt a különben is vékony lábu viszonyt, mely pap és káplán közt sok helyütt fennáll. 3) A fiatal ember az örökös lamentálás helyett tanulja meg munkás türelemmel elvárni azt a földi menyországot, midőn az ő számára is megnyílik egy csendes parochiának paradicsomi ajtaja! Csepeli Pál, reform, lelkész. »Dentes dentire* — Görönibei Péter urnák ajánlva. — Mottó : »Boni pastoris est tondere pecus non deglubere«. E becses lapok folyó évi 8-ik számában: „A végzett theologusok és az öngyilkossági mánia cimen vaskos cikk jelent meg Göiömbei Péter úrtól jellemző jeligével : ,Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága« ? stb. s végzett theologusaink s káplánainkat —• mintha csupa keserű füvek volnának — ismét leforrózták egy cseber k'iggal. Azt nem is emlitve, hogy a fentemiitett cikk nagyon cathedraszagú s még onnan is magas hangon van tartva : én csupán pár megjegyzést akarok tenni reá, hogy cikkírót nehany léves nézetére figyelmeztessem emlekezetébe hozván egyszersmind azt a régi szabályt is, hogy: »vagy hallgassunk, vagy ha javítani akarunk, szelíden róvjuk meg a hibákat s legyen beszédünk igazi tanitas s nem holmi vak töltések pufogtatása*. — Különösen meg, re beszéljünk olyan eleveneket s holtakat elitélő hangon még akkor se, ha bizton tudjuk is, hogy ,a ki nem ludas, nem veszi magára*. A tárgy, melylyel fentemiitett cikkíró foglalkozik sokkal ismertebb, mai napság gyakrabban fennforgó kérdés, semhogy igazán komolyan foglalkoznék vele valaki. Káplán sors ! . .. Mi szükség volna még ezzel is törődni ? S csakugyan a vele való foglalkozas legtöbbször abból áll, hogy ujabb s súlyosabb bunkókkal agyabugyázzák meg, kiknek szerencsétlenségökre ezen sors jutott osztályrészükül. íme most G. P. ur a debreceni theologusok hármas öngyilkossága alapján esik neki a szerinte nagyravágyó s telhetetlen végzett theologus ifjak s káplánoknak s hogy dorgatoriumának látszólagos jogi alapot teremtsen, megpróbál reá mutatni az elszomorító jelenségek okára, hogy aztán hallathassa bírói ítéletét. Már maga az is szerencsétlen gondolat, hogy amaz öngyilkosságok alapján — melyeknek mozgató okait mint mondja, G. P. ur sem ismeri s kutatni nem akarja — egy a G. P. úréhoz hasonló dörgedelmes leckéztetést tartson valaki azok felett, kiknek mostoha helyzetét a tisztán látók már régen felismerték, s hogy e helyzet tarthatatlan mind világosabbá lesz. Mint G. P. ur mondja, a napjainkban felmerülő visszás jelenségek okait, forrását keresi t

minden az emberiség boldogságát s boldogulását óhajtó fennkölt lélek* s bizonyára e cél lebegett G. P. ur előtt is, csak az a kár, hogy az ő kutatásán nem igen ömlik el az emberiség — értem a végzett theologusok s káplánok boldogulását óhajtó szellem, hanem e helyett elavult nézetek s előítélet rínak ki soraiból ott, hol érvelnie kéne. Az emberiség, közelebbről e fentemlített ifjak sorsának javulását igazán óhajtó sziv helyesebb ismerettel, s ez ismeret több szeretettel szokott beszélni, mint a G. P. ur cikke Nézzük csak miben is keresi s találja meg G. P. ur a végzett theologusok öngyilkossági mániájának s káplánjaink telhetetlenségének forrását! A nevelési rendszerben s a korszellemben. E'ső latszatra, kiváltba e kérdések feletti tárgya'ását nem olvassuk G. P. urnák, azt mondanók s mondjuk is — hogy biz ez a legfőbb oka a mai kóros állapotoknak, jelenségeknek. Hanem hát a mit G. P. ur a nevelési rendszernek ró fel, az minden egyéb csak nem nevelési rendszer. A mit a nevelési rendszer révin, ungon-berken keresztül-kasul járás képiben elmond G P. ur s reá mint kitűnő methodusra appellál, az ma már elkésett gondolat, még ha nem a G. P. ur által felhozott nagy férfiaink tették volna is meg, de maga az öreg föld tette volna is meg velők. Olyan beszéd ez, mint mikor a paraszt fuvaros szidja a vasutat, hogy elvette keresetét s tönkre tette az országot. Nagymérvű elfogultság mai nap még gondolni is arra a tudomány kereső karaván életmódra, mely bármily poezise mellett sem válhatna be mai napság. Mennyit jártak-keltek régen oly kérdések, ismeretek megszerzése után, miket ma szobáinkban alaposabban s bővebben megszerezhetünk s :

gazán a 7 ország bejárásával dicsekvő régi cehes mesterlegények sorja jut eszembe G. P. ur ide vonatkozó szavainak olvasásakor s semmikép se tudom belátni, hogy a tudományok szerzésének az a módja hogyan volna beleilleszthető a mai társas élet keretébe. Jaj volna annak az embernek s jajabb a tudománynak, ha még ma is nyakunkba kéne venni 2

per pedes apostolorum* az országot — országokat — hogy valamit profitirozhassunk. A gyalogutazás, ha t. i. nem koldulás — azt nem is emlitve, hogy mily sikertelen eszköze ma már a tudományos ismeretek szerzésének — ma jóval többe kerülne, mint a vonattal utazni, melynek füstös levegőjű kocsijától G. P. ur ugy megvonja elismerését s utoljara ráfogja, hogy csupán ez is megsáppasztja mai ifjaink arcát. Ha aztan G. P. ur szavaiból kivonjuk a következményeket, ugy ma tudományos készültségü s testileg is edzett ifjúságról szó se lehetne, ami — még theologusainknál is — nem egészen igazán volna allithat.ó. Hogy a tapasztalas az élet mestere, azt tudja mindenki s hogy a saját szemünkkel látott s fülünkkel hallott dolgok körülmények ismerete sokszor többet ér mint valamit csak papiron látni s hallani : ez is igaz ; hanem hát a tudomány szerzésnek nem csak az az egyedüli utja s pláne ma, s ami fő ez még egyáltalán nem nevelési rendszer, mint G. P. ur gondolja. Mire G. P. ur oly nagy súlyt fektet s jogosan, az csak egyik hiánya mai nevelési rendszerünknek, s ezen a régi vándor élet visszahozatala nélkül is lehet segíteni, ha tanintézeteink az ifjak testének edzésére kissé több gondot fordítanak, mint a hogy ezt a ,Sárospataki Lapok* közelebbi számaiban dr. Kovács Gábor ékesen elmondta. S ami különösen a tapasztalat utján nyerhető tudományosságot illeti, bizonyosan jól tudja G. P. ur is, hogy: „tapasztalásból csak a bölcs tanul; bölcscsé bolondot nem tesz az soha* 1 A mai kor több oly követelménynyel áll egy törekvő ifjú elé, melyeket ha örökösen kutyagol se teljesíthet, mint a hogy ez a G. P. ur fiatalsága idejében talán lehető volt; a megváltozott idő a képzésnek más eszközeit követeli meg s legki