Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-01-06 / 1. szám

27 28 és örvendő tanúi valánk mindnyájan, a mit csak kettőnek : személyes tulajdonainak s a korona ezeken alapuló bizalmának köszönhetett. Csak nemrég, hogy e palota kapui, alig felépülve gyaszba borultak. Egy oly kipróbált Inzafi, egy viharok közt edzett kormányféríi költözött át innen amaz örökkévaló hajlékokba. Az uj nemzedék egy kiváló tehetségű tagja, de a kinek a benne helyezett bizalmat még ezután kellett tettekkel beváltania s a ho/zá kötött reményeket érdemekkel igazolnia, foglalta el helyét. Egy év s egy par hó s a palota kapui újra gyászba borulnak s a lépcsőket a halotti kiséret sokasága lepi el. De e rövid időt s/orgalom cs munka tölti be s teszi évtizednyi tartalmassá s eredmények és vívmányok jelzik, melyek mindenkit megleptek s örömmel töltöttek el e hazában. Ha ez eredmények közül csak kettőt említenék is föl: a Ludovika akadémia rég óhajtott kibővítését, honvédti^zt-képző iskolává s a közös hadseregbeli tartalékos tiszteknek a honvédségbe beosztását, hogy háború esetén a honvédség mozgósithatóvá s harcképessé váljék — oly két tény, melyek gr. Ráday rövid miniszterségét örökre emlékezetessé teszik — eleget mondottam vo!na. De e két tényhez méltóan sorakozik : a védelmi törvénynek alatta végbement revisiója, melynél a honvédelmi miniszter az egyház hü fiának sugallatát is meghallgatta, azon intézkedés hozatalával, hogy a protestáns papjelöltek, ha állomásra nem juthattak is, ne köteleztessenek tényleges hadi szolgálatra; a bécsújhelyi tiszti akadémian IOO magyar allami ösztöndíj [ alapítása; a csendőrség szervezete katonai lábon — s az 1848-ki s azok kihaltával a mai honvédek rokkantjai menedékházának államosítási : oly eredmények, rövid ötnegyed év keretében, minők csak ritka államférfi igyekezeteit koronázzák. \ alóban, e tények nem mutatták a munkaerő fogyatkozását s nem is engedték sejteni, hogy a ki ilyeneket bír felmutatni : annak életén egy életemésztő kór gyógyíthatatlanul rágódik. Pedig ugy volt — s ő érezte, legalább sejtette, hogy ugy van. De a cél, melyet lelkesedéssel tűzött maga elé, a régi honvéd név varázsát megóva, az intézményt a trón iránti hűséggel, a kölcsönönös bizalom gyémánt-kapcsával fűzni öszze : e magasztos eszme, mely csak igazi hazafi nemes szivében fogamzhatik és érlelődhetik, — felejtette vele testi szenvedéseit s melyet sem mint ember, sem mint katona nem ismert — a halál félelmét. Éj és nap a munkának volt áldozva, hisz sietnie kellett, hogy a mit föltett magában, ki is vivhasse. Társai s a törvényhozás támogatása, a fejedelem feltétlen bizalma, előmozdították és érvényre juttatták buzgó és lankadatlan törekvéseit. De mit szenvedett ő azalatt ? Hányszor kiesett kezéből a toll kinai miatt s ő újra megragadta, görcsös kezekkel. S mig kivívott sikereinek az. egész ország tapsolt, ő ' bágyadt mosolylyal fogadta az elismerés hangos nyilatkozatait és fajdalmas sóhajjal rogyott vissza bársonyszékébe : »mégis meg kell halni!« Ha fiatal nejére — ha szépen fejlődő gyermekeire tekintett s üdült azok mosolyán — mint rózsa kelyhében a féreg, mint zöld bokor alatt a kigyó, lappangott a gondolat s szivébe mártva fullánkját, fölsziszszent: „mégis meg kell halni!4 Már utolsó megtiszteltetése, midőn a pesti ref. egyházmegye, lemondása utan ismételten s egyhangúlag választotta gondnokává, súlyos betegen találta; megindulással s azzal a protestáns buzgósággal, melynek jelszava : , az utolsó lehelletig!4

—fogadta a személyéhez való ragaszkodás e megtisztelő jelét — kezet nyújtott az ezt megvivő esperesnek, mint elnöktársának, de ez elfojtott sóhajjal vált meg tőle: »mégis meg kell halni I« Meg kellett halni: sem a tudomány sem a szeretet nem tehetett érette csodát. Pedig a tudomány annyi csodát tesz a mai napság s a szeretet még többet és nagyobbakat, mióta Krisztus a földön járt s mennybe szállott lelke ihletét visszahagyta egyházának, szivét az emberiségnek; de egy halálra itélt beteget az életnek megtartani, sem a tudománynak, sem az önfeláldozó szeretetnek nem adatott. Nem, még annak sem, ami leghatalmasabb, a korlátolt tudománynál s a gyarló emberi szeretetnél is hatalmasabb: a legbuzgóbb imádságnak sem. Oh, ha a szívből fakadó, ha az istenben vetett határtalan bizodalomtól áthatott imádság megtarthatna valakit, gróf Ráday Gedeon az ő vallásos lelkével s övéi forró imáival bizonyosan megtartatott volna! De az imádságnak még a koporsónál sem szabad leeresztett szárnyakkal ellankadnia; mint a csillag, annál fényesebben ragyog, minél setétebb az éjszaka: a hit csiliaga is a gyász sötétében mutatja megvilágitó erejét. Isten akarta --- s a halál csak az őszolgája: e gondolat elnémítja zugolodásunkat veszteségünk fölött. A halál nem semmivé létei, csak átköltözés: e hit megnyugtatja kételyeinket, melyek azt kérdezik, miért kellett ennek igy történnie? S az ima, ami nem egyéb mint meynyugvás isten akaratában és engedelmesség szent végzése iránt, fölemeli lelkünket a setét porból, melyben révedezünk. Mint a gyermek, a csattogó viharban, mikor az elemek láncaikat megoldva dühödten toborzékolnak, atyja keblébe rejti arcat s érezve, hogy annak védő karjai fogják át, nem fél, nem reszket többé: ugy lelkünk is, e felénk, megriasztott gyermek, a mennyei atyja kebelén. S ha majd hitben és imában megtaláltuk a megnyugvást, ha megbékéltünk a gondolattal, hogy őt e földön örökre elvesztettük s csak ott fogjuk viszontlátni, hol nem szenvednek többet, hogy ő nem tér vissza hoz zank. de nekünk kell utána menni, ahol ő van, a Krisztushoz, akkor lesz ideje arra gondolnunk — ki lép ürült nyomiba, folytatni és befejezni a munkát, melyet ő megkezdett s a halál félbeszakított. Mert hogy még befejezve nincs, azt ő érezte legjobban s fájlalta leginkább, hogy nem fejezheti be. De használjuk fel a meghatottság e pillanatát, melyet veszteségünk eleven érzete szült, hogy tegyünk itt fogadást, koporsója fölött, hogy megőrizzük magunk között a szellemet, mely őt áthatotta, az eszméket, melyek lelkesítették, az érzelmeket, melyek őt a születés altal nemest, újra s kétszeresen megnemesítették. Három szentsége van a magyarnak, három szensége volt neki: Isten, király, haza! — s egy oltáron, szive oltárán áldozott együtt mind a háromnak. Mély vallásos érzés, lángoló hazafiság, törhetetlen hűség a korona iránt — férfias lelkét egyenlő erővel hatotta át e három érzelem. Az első szentelte s áldotta meg a másik kettőt s trón és haza egymástól elválhatlanul éltek lelkében. E kettőnek csak együtt lehet szolgálni Szent István birodalmában s a ki e kettőnek egyenlő hűséggol szolgál, az Istennek is szolgál, Isten áldása van azon. Mert választott nemzetség, királyi papság és szent nép vagyunk mindnyájan, akármely hivatalba helyeztetünk is: a pap a templomban, a katona a harcmezőn, a polgár a maga munkakörében mind egy urat szolgál s a mi istenünk háromság, a hit szent há. romságn mellett a nemzeti szent háromság: Isten, király, haza! Ennek szolgált ő ; s a ki igy szolgál, ha idő előtt hal is meg, nem élt hiába. Oh bizonyára nem élt hiába,