Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1884-02-24 / 8. szám
233 PROTESTÁNS EGYHÁZI ES ISKOLAI LAP. IfiÖ meg neki előre is ezt a hatalmas bókot, melyre hogy mennyiben vagyunk érdemesek, erről befejező cikkemben. Ur. Ballagi Géza. A végzett theologusok és az öngyilkossági mánia. Jelige: »Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága.2 « » Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?* Petőfi. Valóban igaz, hogy napjainkban sok tekintetben különös időket élünk. „Megnehezült az idők viharos jarása felettünk.* Még a legidealistikusabb felfogású ember is kénytelen sokszor lamentálva a költővel ekként sóhajtani: „rossz időket élünk, rossz csillagok járnak«! A bajok okait, forrását aztán keresi minden az emberiség boldogságát és boldogulását óhajtó fenkölt lélek. Keresik hazafiak, politikusok, allambölcsek, philosophok, socialisták, nihilisták, theologusok, erkölcsbölcsészek, kiki a maga elméleti ismeretei s tapasztalatai szerint. — Abban aztán meg is állapodnak sokan, hazafiak bölcsészek s theologusok, hogy bajainknak, még pedig, ugyancsak számos bajunknak oka, forrása államban, politikában, társadalomban, családban a nagyzásra való hajlandóság. A nagyzás mániaja ma átokként nehezül rajtunk az életnek mindenféle viszonyai között. Ujabb időkben ugyan számosan felismerték már a bajt s a nagyzásban rejlő veszélyt és prédikálunk, beszélünk ellene templomi, mint politikai szószéken, komoly irányú napi-és szaklapokban ; azonban a nagyzás átka csak nem szűnik meg üldözni csaladban, társadalomban, állam és egyházban... A mi pedig már a legszomoritóbb, az azon sajnos tapasztalat, hogy a nagyzási nyavalya már az ifjúságnál is kezd jelentkezni. S az ifjak nagy része, újy latszik, hogy már legnagyobb része, minden téren, minden pályán, minden munkakörben oly igényekkel lép a társadalom, a közélet, az állam elé, melyeket ezek kielégíteni nem képesek. És miután a vágyak, az igények nem elégíttetnek ki, mert a túlfeszített igényeknek sajátságukhoz tartozik, hogy azok telhetetlenek, azonnal föllép az ifjaknál egy másik betegség: a világfajdalom, a kétségbeesés, ezek pedig iizik, hajtják őket az öngyilkosság fertelmes bűnébe. S a mi legaggasztóbb, ily gyáva és küzdelemre képtelen lelkek, ily kétségbeesett ifjak (mi régen képtelenségnek tünt volna fel) manapság már még a theologusok közt is számosan találkoznak. Szemenként mindig találkoztak beteg lelkek, merültek fel öngyilkossági esetek; de most, rövid idő alatt, három ily szomorú esetről szól a hír csak magaból Debrecenből. — Es e miatt Sz. I a kápláni rendszert okolja és kárhoztatja. En nem vagyok Debrecennek növendéke. E különben jeles foiskolával s tiszteletreméltó tanári karával semmi bensőbb viszonyban nem állok. Sem iskola, sem tanári kara védelmemre nem szorult; védelemre nincs is szükség; mert öngyilkossági esetek merültek s merülnek fel Budapesten és másutt is ; ha szólok, csak azért teszem, mert az öngyilkossági esetek a „heverő* diáksági állapottal, a káplántartási rendszerrel s azon »rettentő.... kínos és bizonytalan jövővel (?)* hozatnak ok és okozati viszonyba, melynek a theologiat végzett egyének néznek elébe. Miután e feltevést helyesnek nem tarthatom, megkísértem én is keresni, hogy hol talalható fel e baj oka ? A nevelési rendszerben s a korszellemben vélem azt részemről feltalálni. Hogy sokáig ne legyünk kénytelenek elmélkedni: nézzük meg csak s hasonlítsuk össze p. o. a theologusok nevelési rendszerét és életmódját a múltban és a jelenben : mit nyerünk meggyőződésül ?. .. Azt, hogy régen jártuk az isko'át, felkerestük per pedes apostolorum. A nagy diákok számára még a tantermet sem fűtötték; hanem ott ültek a hideg auditóriumban feltett kalappal ; fővegjét csak az tette le, a ki felelt. Valóban katonai, szigorú, de edző rendszer volt ez. Törődtünk, gyötrődtünk, éheztünk, fáztunk, fáradtunk biz ott eleget. Bizony jut eszembe, midőn kis diák koromban, egy napon hat mértföldnyi utat többed magammal megfutottam, s estve egy szerény vacsorához leültem a faradtság s kimerülés miatt eltikkadtan, összeroskadtam. Az étel sem kellett úgy kiállottam. Mas alkalommal, mint suplicans, midőn egy napi hegyes vidéken való barangolás után estvére egy szegényes papi háznál megtelepedtem, a vacsora elkészültéig hajában főtt krumplival ugyanám jóllaktam, társammal együtt. . . Egyet aludtunk és másnap ujult erővel, mintha akkor kezdtük volna járni a spártát, mentünk tovább... Ünnepek alkalmaval Patakról Szatmárba, mint egy-egy karaván utaztunk öten, hatan, tizen, hol többed, hol kevesebbed magunkkal, élcelve, tréfálva, dalolászva, dévajkodva, sokszor sáron-vizen, sikvizen, tükörjégén, zajló jegén, Tiszán, Bodrogon, Szamoson ; melegben, hidegben, esőben, hóban, zivatarban, a mint az idő hozta magával. Hajunk szála sem görbült meg. Velünk volt az Isten! De mi ez mind ahozképest, hogy Petőfi, a jó, a halhatatlan Petőfi ^yalogszerben utazta be szép Magyarországot. Azután Révész Imre már kis diak koraban gyalog beutazta Erdélyt, 1844-ben pedig azt irta testvérének, hogy „szept. í-én indul Debrecenből Pestre, Pozsonyba, Bécsbe utazás kedvéért s meglehet, hogy Bajara és Halasra is elrándul*. . . Külföldi utazasából pedig (1852 okt. I.) igy ír: »legközelebb hat nap alatt csaknem ötven mértfoldet gyalogoltam egy folytában*. Pedig mar ekkor újvárosi rendes lelkész vala. így utazott diák koraban Molnár Aladár, a sokat utazott s tapasztalt Miklovicz Bálint vásárhelyi lelkész és sok mások. így utazott Ballagi Mór és Székács József; sőt járt-kelt igy a nagy Széchényi István is... így szerezték gazdag tapasztalataikat s lettek os/.lopemberei a hazának és egyháznak. Valtak belólök edzett, munkabíró, tűrni, szenvedni tudó emberek. Ma ? ! . .. ki se lép a fi ital emberek nagy része gyalogosan se Pest, se Patak, se Debrecenből. Hanem beleül a füstös, füledt levegőjű vasúti kocsiba s ott ül sápadt, petyhüdt arccal, vézna, gyenge izomzatú tagjaival, mig a faluja végére nem ér vele a gőzkocsi. Az ily életmódhoz szokott ifjú embernek azután nincs ellenálló képessége, akaratereje, türelme, kitartasa ; nincs sem lelki, sem testi ereje, a létért való küzdelem harcához. Természetesen ! Az izmok nem gyakoroltatván, elgyengülnek, elvesztik rugalmasságukat; sót a vér sem nyerhetvén sem az iskolában, sem iskolán kivul friss levegőt, elveszti eleven, életpiros színét és ezzel együtt veszti iideségét az arc is ; az egész test lomha teher lesz, melynek kín még a mozgás is . . . erőt vesz rajta a levertség, lehangoltság >, . életunalom... Teher, kínos teher neki a jelen, mert nem jő szájába a sült galamb . . . aggasztó a jövő, kivált ha kész állás nem várja, még pedig az is ugy, hogy az keresse fel őt, a kinek netalán szüksége van ra, nehogy neki kelljen állomás után csak egyet is lépnie ; mert ,az ily jövő rettentő, kinos és bizonytalan* ; tehát kétségbeejtő, a melynél jobb a