Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-02-17 / 7. szám

104 PROTESTÁNS EGYHÁZI ES ISKOLAI LAP. IfiÖ kod ni akar, kisegíti a feleség vagy a káplán. A tanárnak időközökben felbuzgó, de sebes patakként elfolyó pénzjövedelme van, melynek fokozását sem feleség, sem docens, sem supplens nem eszközölheti. Mi lelkészek egyszerű hallgatóinkat vőlegény korunkban kapott házisapkánkban, belsejét megfordított kabátunkban is elfogadhatjuk, tanulószobánkban, s kis kertünkben e megszokott kényelmes házibutorban oly jól érezzük magunkat, mint Vilmos császár ócska kabátjában ; a tanár napjában három-négyszer lép a nagy város művelt közönségtől járt utcájára, csinos, növelt, mivelt ifjakkal telt tantermébe ; tőle megkívánjuk, állása megkívánja, hogy külsőleg is csínban, díszben lépjen fel. A lelkészek nagy része, habár művelt lelke oly nehezen nélkülözi, helyzeténél fogva el van zárva a művészet élvezeteitől; a tanárnak és családjának, ha cynismussal nem akar vádoltatni, társadalmi helyzete parancsolja: »Mati musz mitmachen«. Felhozhatnám a szellemi élet szükségeit, melynek terhei ismét különböznek a mieinktől; de legyen elég ennyi. A szives olvasó közönség egy része, mely ez állításaimat elfogadja, azt mondja : »Szellemi és társadalmi állásukkoz mért fizetést kell adni a főiskola tanárainak® ; a másik szinte gondolkozó rész azt mondja: , A tanítványok tehetősebb szülei legyenek háládatosak a tanárok iránt*. Én pedig e sorokban sem egyiket, sem másikat nem indítványozom. E derék férfiak tudják, hogy tisztességesexistentiájukíentartására, életemésztő hivataluk jutalmazására, felekezetünk reputatatiója érdekében, ha tehetnének „a csillagokat is felragasztanának rájuk«; de sem csillagunk, sem pénzünk. Nemzetemnek, felekezetemnek önzetlen munkásai ! mint mindig, e sorok irása mellett is kalapot emelek előttetek. „A tanítványok tehetősebb szülei legyenek háládatosak a tanárok iránt* — ez az olvasó másik gondolatja. Ezt se indítványozom ; maradjanak ők azon erkölcsi megtámadhatatlan magaslaton, melyről velők szemben a legheveskedőbb tanítványt is elmarasztaltam, kevés utánjárással eltudtam marasztalni. Pluszonnyolc éve, mióta tanáraim keze alól kikerültem, s engem most hozzájok vagy emlékűkhez édes emlékezet, meleg szeretet fűz ; sőt mert olyanoknak hiszem, mint a régiek voltak, olyanoknak ismerem ifjabb tanárainkat is, merem állítani, hogy tanárát a nem szereti, tanára azt nem szereti, a ki arra nem is méltó. Kötelességünk volna tehát nekünk, volt tanítványoknak e derék férfiak, magunk és gyermekeink atyái, barátai, jöltevői, az alma mater iránt, mely keblén melengetett, a felekezet iránt, mely szivvérével táplált, tehetségünk szerint leróvni tartozásunkat. Egyik módja ennek, mely a tanár önérzetét nem sérti, pártatlanságát nem gyanúsítja, a tanári nyugdijjintézet pártolása. Nem volna szabad egy volt tanítványnak is meghalni a nélkül, hogy vagy életében, vagy végrendeletében erről tehetségéhez képest meg ne emlékezzék. Másik módja nemzeti és felekezeti érdek is. Egy némely ifjú lelkésztársam mihelyt 10—12 prédikációt csinált, közrebocsátja; egy másik ifjú lelkész agyba-fóbe dicséri azokat. Én azt hiszem, hogy szerző csak tíz év múlva és pirulva, restelve tekint ifjúi szárnypróbálgatására ; a tanár, azt tapasztaltam, éveken, évtizedeken keresztül rögözi, csinozza, színezi munkaját, mig megelégedéssel magáénak mondja. Hova lesznek e nagy gonddal és fáradsággal készült elmeművek ? Nagyrészt a nemzeti, a felekezeti irodalom, a mivelődési történelem kipótolhatatlan kárára elvesznek, elkallódnak. Kétlem, hogy Vecseinek nagy gonddal kidolgozott philosophiája, a jó öreg Aranyinak dogmatikája és egyháztörténelme kéziratban meg volna a debr. főiskola gazdag könyvtárában ? Ha műveiket kinyomatják, a fővárosi sajtó vagy agyonhallgatja, vagy csak futtaban emlití, mint provinciális terméket. S arra a tanári háztartási deficit. Nem kellene, nem volna szabad ennek igy lennie ! égetően kiáltja a hála, az alma mater, a felekezeti irodalom, közművelődési történelem reputátiója. Vegyük legalább mi, volt tanítványok tanáraink elmeműveiből csak egy-egy példányt, sok fontos kötelességnek és érdeknek teszünk eleget. Kinek ne esnék jól legalabb a szellemi érintkezést felujjitni kedves tanárával. Ha van jogosultsága a nemzeti, országos érdekű müvek és emlékek melletti reclame-nak ; azt hiszem, jogosultsága van az én soraimnak is. Elmondtam, megkönnyebült lelkem. Vajha ne lennék kiáltó szó a pusztaban ! Katona Endre. János evangéliumának isagogikai ismertetése. (Folytatása.) Ez evangelium ismeretének első nyomaival a gnostikus sectáknál találkozunk a 2-ik században. P^s az, hogy már Marcion ismerte volna, nagyon kétséges. Annyi bizonyos, hogy nem használta; kanonábá sem vette fel, mit kétségtelenül megtett volna, ha ismerendette, mikor annak egész jelleme, gondolatmenete beillett az ő rendszerébe. Némi nyomokat mégis az ő iskolájából kikeriilteknél találunk, mert az apostoli atyáknál nincsenek biztos utalások arra nézve, hogy ők használták volna ez evangéliumot. Ilyeneket Meyer sem talál s azt mondja, hogy azok az egyes közös hangok, melyek megcsendülnek nálok, melyek ugy hangzanak, mint ha ez evangéliumnak volnának visszhangjai, eredetüket a hagyományból, az akkor uralkodó nézetek közös typusaiból s az apostoli kor terminológiájából vették. Ebben a nézetben van De-Wette is. Az első nyomokat a Marcion iskolájához tartozó Bastilides és Valentinus-nál találjuk. Ugyanis az Athoshegyi egyik kolostorban 1842-ben fedeztetett fel s 1851-ben Miller által Oxfordban kiadatott egy irat »Ooiyérovg <f iloGo<f oviiéra '/ara nárviov ráo/geiov eleyxog* címen, melyet Bunsen és Jakobi llyppolitus portusi püspöknek, Baur pedig Cajus római presbyternek tulajdonit. E műben van egy idézet Ján: 1: 9 és II: 4 bői Basilides által citálva (125 Kr. u.)f

ki Jánosnak kortársa volt. Hogy mennyi alappal bir ez állítás, nem lévén kezeimnél a mű, nem tudom megitélni. Nagyobb biztossággal az Ophitáhndl és Peratohnál s a valentiniánus Ptolemaeus és Heracleon-nál. Ptolemaeus egyik tanítványához intézett levelében, mely Epiphanusnál maradt fenn, idéz egy nyilatkozatot, mint apostoli eredetűt, mely a 4-ik evangéliumban fordul elő; de erre nagy súlyt nem lehet fektetni, a mennyiben a szöveg sem egészen biztos és másfelől ugyanezen iskolának egy másik tagja Theodotus nemcsak Ján: I: 9-et hanem Lk : II: 14-et is igy idézi: (ftjOt v ö áramolog. S hogy az »apostol« név alatt Jánost értette-e, nem tűnik ki ismét. Azután az evangelium tul is haladta már a Valentiniánusok álláspontját a mennyiben nálok a bölcsészet egészen abstract és az idealban vész el. Dualistikusan ellentétbe állítja a szellemet és az anyagot, az érzéki világ formálójául pedig külön demiurgost tekint. Az ő aeonjaikról a 4. evangelium már mitsem tud s inkább csak a kettő terminológiája rokon, a mi azt mutatja, hogy a 4. evangelium