Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-02-11 / 6. szám

hogy ez az Öreg tanítója 52 és fél évig szolgálta hűséggel, szerénységgel, lelkiismeretességgel ? . . . Lelkiismeretességgel, — mondom, — mert alig ismerek embert, ki annyira hivatalának élt volna, mint ő. Reá nézve a tanitói hivatal nem pusztán kenyérkereseti ág volt, hanem egy olyan kedves foglalkozás, mely neki valódi lelki élvezetet, örömöt szerzett, melyet fel nem cserélt volna más hivatallal, a mit bizonyít az is, hogy midőn az ötvenes években a jegyzőségek rendeztetni kezdtek, ő — mint kinek a személyében addig a tanitói és jegyzői hivatal egyesült, az elkülönítés alkalmával megkináltatván a jegyzőséggel, nem azt fogadta el, hanem a tanítóit, mint a melyre valódi hivatással bírt. Az isten is tanítónak teremtette. Kifogyhatatlan és faradhatatlan volt a beszédben, a magyarázatban ; nem volt olyan csekély hiba, félszegség, a mit tanítványaiban észre ne vett volna, iskolában, udvaron, utcán, a mire aztán ő azonnal egy olyan hoszszas, a gyermek értelmi fejlettségéhez mért, s szívhez szóló erkölcsi tanítást tartott, hogy a jóra-rosszra egyaránt fogékony kis deliquens szemeiből egyszer csak el kezdtek hullározni a beismerés, megbánás és megtérés könnyei. Az ő fáradást nem ismerő örökös magyarázgatásainak, tanitgatásainak eredménye lőn az a kiváló tisztességtudással párosult bátorság, az a szerénységgel párosult nyíltság, mely a markóci iskolásokat jellemezte. Egy paedagogusnak szinte öröm volt az ő tanítványaival szóba eredni. Mintha most is látnám, hogy az ő óriási alakja miként forgolódik az ő „kedves fiaim és kedves leányaimközött (mindig igy szólította őket,) a kik közül a legnagyobb is alig érte fel őt felére. Pedig az ő vállaira egész a sírig kettős teher nehezedett: mint előimádkozó tanítónak: a tanítás és prédikálás ; mindkettőt hordozta közmegelégedésre, a nélkül, hogy a 70 éves öregnek segédre lett volna szüksége De az olaj az élet lámpásából lassanként el kezdett fogyni; pár év óta, kivált télen, mindinkább gyöngélkedett; f. évi jan. elején ezt irta jegyzőkönyvébe ; 111a prédikáltam az életben utoljára; érezte, hogy közelget a vég, s jól érezte, mert azután két hétre jobb létre szenderült. Nem volt ágyban fekvő beteg ; még halála előtti estvén is vidáman beszélgetett, bár emlékező tehetségének hirteieni hanyatlásából lehetett sejteni, hogy még csak pár csepp olaj van .... másnapra az is elégett . . . s a lámpás kialudt. Mint tanitó megérdemelte tiszteletünket ; mint ember kinyerte szeretetünket. A társaságokban kifogyhatatlan volt a beszédből; a hol ő volt, ott nem volt hallgatás; nem volt unatkozás. Rendkívüli emlékező tehetsége és nagyon széles ismeretsége mindig tudottt a régi időkből valami érdekest előhozni. Herkulesi termete tiszteletet parancsolt; a tractus most élő hivatalnoka bármelyikénél magasabb volt egy fejjel ; szerény modora meg rokonszenvet s bizonyos vonzalmat keltett. Egy olyan ember volt, a kit még sokáig fognak emlegetni. Született 1813-ban Alsó Segesden. Hivataloskodott Siklóson, Turonyban, Terehegyen, Harkányban, Dráva-Szabolcson, Markócon ; ez utóbbi helyen 33 évig a gyülekezetek tagjaitól s egyházi főbbjeitől mindenütt szerettetve. Meghalt 1883. jan. 27-én. Nyugodjék e jámbor és hív szolga békében. Drávafok, 1883. jan. 30. Hetesy Viktor, lelkész. f Also-Káldi Káldy József. (Egy a kevesek közül.) Azt mondja Plinius : »az élet virrasztas.4

Igaz csak virrasztás volt már annak élete, kinek haláláról egy gyászjelentés fekszik előttem asztalomon. Nem váratlan, s mégis oly lesújtó: Káldy József meghalt 1883. évi január hó 30-án életének 87-ik évében Tompaházán. Eltemetési ünnepélye febr. 1 én nagyszámú tisztelők jelenlétében, a helybeli evang. lelkész nt. Trsztyenszky Gyula megható, s egy magasabb szónoklati művet képviselő imájával történt, mely után a boldogultnak hűlt teteme ősi sírboltjába Alsó-Káldra szállíttatott. O egy volt a kevesek közül. Kevés azon jeleseknek száma, akikhez tartozott. Az üdvözült egy hazájáért, vallásáért szellemi*és anyagi tettekben lelkesülni tudó jobb kornak szülöttje. Káldy József született 1796. febr. 29. Nemes szülőktől nemes szellemet örökölt. Sopronban megkezdett, majd Pozsonyban folytatott és befejezett tanulmányainak, s ügyvédi oklevelének megnyerése után, Sopronmegyének tiszteletbeli aljegyzőjévé választatott; 1830-tól 1842-ig pedig ugyancsak megyéje répce-melléki járásának főbírói allásával tiszteltetett meg. A szeretettel párosult közbizalom mind nagyobb mérvben tette homlokára a megtiszteltetésnek koszorúját, s emelte mindig magasabb kitüntetésre fel. 1844-ben a közbizalom a megye alispánjává választá, s 1847-ig ez állásban, közmegelégedéssel vezette megyéje ügyeinek minden szálait. Ekkor a tisztviselői pályától visszavonult ősi jószágára, azonban ezentúl sem szűnt meg ugy a politikai, mint az egyházi téren való tevékenységtől. A váltságok s a jogok küzdésteljes kivívásában 28 évnek vihara találta őt ott, a sopronmegyei alsó evang. esperesi felügyelői állásban, mint szellemi s anyagi erőkben tenni tudó, tenni kész törhetlen harcosát egyházának. Az a haz, a melyből elköltözött, a mely halálával üresen áll, a válságos 49-iki epocha után gyűlhelye, s melegítő tűzhelye volt e vidék számos jobbjainak. Midőn sírt a haza, bilincsre volt verve a szabad szó, elzarva a lelkes birtokos nép előtt a nyilvános találkozási hely, az ő háza volt e vidéknek gyülponlja, hol biztatást, reményt lehetett meriteni egy bekövetkező szebb jövő elé. Midőn a prot. jogok elnyomásának szomorú korszaka volt, felnyitotta házának barátságos ajtaját, s lettek a különben vendégszerető uri laknak