Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-12-23 / 51. szám

mint Pápán a Mártoné van. A kerepesi temetőben is gondoskodni kell nyugvó helyének hozzá méltó emlékkel díszítéséről, s jó lenne gondoskodni arról is egy alapitványnyal, hogy a temetőben leendő emlékköve és sirja illő diszben tartatnék.*) Ezen intézkedés által egyházkerületünk nem csak boldog emlékű főpásztorát, hanem önmagát is megtisztelné. S módot nyújtana nekünk, a kik pedig szép számmal vagyunk, a kiket ő tett emberré, hálánk egy parányi részét legalább leróni a boldogultnak halála után, mert életében azt ő soha meg nem engedte. Örült ha mással jót tehetett s jó tettének jutalmát önmagában találta föl. A boldogult lelkének jellemzésére — noha nem szeretek magamról beszélni — most elmondom még is, mert jól esik elmondanom, hogy mily fordulatot csinált ő az én életemben. A pápai iskolaban tanultam ugy a hogy; de ha sorsom Pestre vitt, Török urat meglátogatni már mint diák is soha el nem mulasztottam. Nagy tisztelője voltam már serdülő koromban s őtet választottam mintaképül. Szerettem volna is a pesti iskolába menni a theológiára, de pápai pajtásaimat és kedves tanáraimat nem birtam elhagyni, ott végeztem tehát Pápán kortársaim között, talán legtöbb nélkülözést szenvedve, de lelkem rugékonyságát s jó humoromat soha el nem veszítve. Három évi akadémiai rectorkodás után még jó két évet töltöttem mint száraz káplán egy igen tiszteletre méltó egyházmegyében ; mikor végre valahára papi vizsgára bocsátottak, már bizony a 30-ik évemet gázoltam s ama biztos kilátásom volt, hogy negyven éves korom előtt rendes állást sehogy se kaphatok. Kaptam magam, elkezdtem agitálni, itt-amolt a lapokban a szabad választás mellett, mint a mi már a dunamelléki egyházkerületben ki volt mondva ; s a régi rendszert ostoroztam biz én minden embereivel együtt keményen, s iparkodtam nevetségessé tenni a rendszert embereiben. Erre azon egyházmegye nagytiszteletü urai mindjárt pereátot kiáltottak, s engem nyomni, mellőzni kezdtek s fenyegettek. Én a magam árnyékától ugyan nem szoktam megijedni, hanem közútra bocsátottam egy bolondos verset, melyben az egész tisztelendő tudós kompániát bolondul kifiguráztam. Erre következett aztán az általános hajsza; kimondták, hogy »peregrinus botot kell adni a kezébe4

, ki vele!* Az ürügyet megkeresték, törvénybe idéztek s mint pasquill-irót, engedetlent, esküszegőt stb. elitéltek örökre, menthetlenül, még a papi diplomámat is meg akarták semmisíteni. Én meg persze appelláltam az ügyet, s boldog emlékű Nagy Mihály dunántúli püspök pártomra állt, azt mondta, hogy »egy túróért egy macskát nem kell agyon ütni*; de biz az esperes urak kimondták, hogy egyik se bocsát be az egyházmegyéjébe ; utóbb Nagy Mihály ur maga mellé is akart venni káplánnak, de határozottan ellenezték, s én végre is beláttam, hogy jobb lesz más egyházkerületben próbálni szerencsét; akkor meg az ősz püspököt letiltották, hogy ne adjon bizonyitványt, mert én praedestinálva vagyok (általuk !) peregrinusnak. A traktusomban többé nem volt helyem, hova fejem lehajtsam, el mentem még egyszer 1867 végén, ugy dec. 7—8-dika körül Révkomáromba a püspökhöz, ki egy kéztörés miatt betegen feküdt, kértem, hogy adjon elbocsátó levelet. O azt mondta, hogy „tűzre raknak az esperesek, ha önnek elbocsátót adok, meg írni se tudnék, lám, a *) Erről gondoskodva lesz gyűjtés nélkül a budapesti ref. egyház Szerk. | kezem el van törve. Aztán meg minek irt olyan bolond verseket, nem csuda ám, ha az öregek haragusznak érte«. En bennem erre rögtön felébredt a vadpoéta önérzet s el kezdtem bizonyítani, hogy az én verseim nem bolondok, hanem találók s idéztem belőlük s egyet elszavaltam beteg ágya előtt, mire az öreg püspök elnevette magát s azt mondta, »menjen hát, írja meg a bizonyítványát maga, majd aláírom valahogy, aztán menjen, a merre lát békességgel, itt ne kántáljon többet.* Ugy is lett. Az öreg püspök még meg is áldott, s azt is Ígérte, hogy ha szükség lesz rá, irjak neki, majd ád ajánló levelet is, a hova kell. S ezzel a kezembe lett adva már a peregrinus bot! Mert aki elindul a nagy világba pénz nélkül, gyalog szerrel hivatalt keresni, utóbb le vedlik a ruhája, lesz rongyos lump, csavargó, elzüllik, de állást ezer közül egy ha kap valaha s az is csak olyan ideiglenes segédtanítói minőség szokott lenni, azután egy házzal tovább ! ! Én tehát megindultam peregrinálni Nagy Mihály püspök beteg ágyától, »megátkozva azt is a ki engem verset írni búmra megtanított.* Volt még némi költségem, mit irói honorárium fejében kaptam egyik pesti laptól. Megindultam dult kebellel, vesztett reménynyel ki a kietlen nagyvilágba. Át a Duna hidján Uj-Szőnyre iparkodtam, a Duna árjai már akkor jéghasábokat vittek lefelé, néztem a hídról elmerengve a vízbe, olyan szépen integettek, hivtak, hogy menjek velük én is oda abba a superintendenciába, a hol nincsenek esperesek, s gondolkodtam, velük menjek-e, ne menjek-e? Valami ugy meg meg lökött, hogy menjek .... mig így alkudtam a jeges habokkal a saját életemre, valaki megszólít »Ön Nagy Ignác ugy-e?! «Igen», felelém. A kérdező Pórok Pál püspök volt ! Bécsből jött a vonaton, s a hajóra akart átszállani, de közbe, ha ideje engedi Nagy Mihály urat is szándékozott meglátogatni. Néhány héttel előbb megírtam volt neki egész ügyemet kérve, hogy vegyen át; de választ nem kaptam tőle, s már nem is reméltem. Most egyszerre ő kezdte, hogy át vesz a kerületbe, csak azt nem tudja, hova tegyen hamarjaba ; én mondtam, hogy nem válogatok a helyben, tegyen a hova akar, megyek. S ő annyit mondott, hogy csak menjek hazámba, ott fogom megtalálni a lelkészi hivatalnál kineveztetésemet. Csak annyit kérdett meg, hogy a püspöktől van-e elbocsátom, előmutattam neki, s ő sietve eltávozott, azt se tudom, bement-e Nagy Mihályhoz, vagy nem. Ez volt életemnek forduló, még pedig hála isten ! jóra forduló pontja ! Jó humorom egyszerre visszatért. Egyet köptem a Dunába „nem megyek veletek jégtáblák, inkább megyek oda megint, a hol esperesek is vannak ! Ez a jelenet mintegy tünemény kísér egész életemben, s ha most kalandos életem múltjára vissza gondolok, csendes békés elégedettségemből Török Pál alakja, mint ideálom és mentőm folyvást előttem áll ... . Nyolcad napra már egy kedves kis baranyai falucskaban voltam itthon, a mellett a 86 éves agg mellett, kit leánya ápolgatott. Másfél év múlva az öreg elköltözött s engem egyhangúlag megválasztottak és én azt'az árvát, a ki az apját oly gyöngéden ápolgatta, elvettem ; mondhatom, hogy elégedettebb pap a két magyar hazaban nincs nálamnál s mind ezt neked köszönöm, második atyám, főpásztorom, mesterem!!! Hanem hiszem is ám az isteni gondviselést és hirdetem lelkem teljességéből akármit beszéljen is a darwinismus. A mint ideértem, mindjárt irtam ismét egy túlvilági levelet vissza szokott verselési modoromban. Hogy tudta meg Török, hogy nem; de rövid idő múlva itt