Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-12-23 / 51. szám

TÁRCA. Hol a te istened? Felolvasta a Kisfaludy-tár saságnak dec. 19-én tartott ülésében Szász Károly. Tout annonce d'un Dieu l'éternelle existence. La voix de l'univers atteste sa présence Voltaire. Ez a guny kérkedik sok ajakon ; Ne vedd, halandó, a kérdést zokon. Guny s szidalom bizony nem ujak itt, S nem uj, ha ember istennel szakit. Irigység volt az első bűnnek anyja ; Volt s lesz még a világnak több Kainja. Ősrégi e bűn s a guny egykorú, Mint az első ég s rajt' fény s boru. Hivalkodás s tévelygés nagy kevélyen Nyargalnak együtt gyarló szenvedélyen. Epitni nem, de rontni, zúzni tudnak, Gunyérzetével bősz diadaluknak. Hol a te istened ? . . . . földön vagy égben, Közel vagy láthatatlan messzeségben ? Mutasd meg őt, ha látod valahol, Ha lelked oly nagy, hogy hozzá hatol. Igy gúnyolódnak a vakok s kevélyek, Hivői az erő s anyag hitének. Hol a te istened ? . . . . felelj nekik, Ha róla nem tudnának lelkeik; Feleld, hogy az, ki által itt mi lettünk, El s őrködik körültünk és felettünk ; Hogy ott van mindenütt, nem látva bár, Mert nincs előtte gát, tér vagy határ; Hogy a midőn a zöld tavasz virágzik, S aranyfényével a nap reá sugárzik, Midőn ring a kalász s érik gyümölcse, Hogy a munkás kezek csűrét betöltse: Ki mindezekben téged igy megáldott, Isten, ki e munkát megőrzi, volt ott. S hogy a midőn a tenger elsötétül A csattogó ég sűrű fellegétül, S habok, hullámok tornya nő, dagad, Hogy a hajó rajt' széttörik, szakad ; Szélvész üvölt, zug és hajt felleget, Melyből halál villáma fenyeget, Es mégis, a mig tenger habja dul, Az ember egy roncs deszkán szabadul : Itt a te istened, ki embert igy megóvott, Látatlanul az Urnák karja volt ott. Hogy a midőn árvák és özvegyek Étlen s ruhátlanul könyörgenek ; Hideg falak közt nyögnek és sóhajtnak, S tövisét érzik testi s lelki bajnak ; S esdő kezekkel kérnek segedelmet Abból, mi jut mások bősége mellett; S midőn már csüggedten rimánkodának Fájdalmi közt a kinzó éhhalálnak : Megnyílik a szív áldozatra készen, Hogy özvegyet és árvákat segéljen, S az éhező halvány kék arculatja Pirul, á mint a részvét simogatja; S az élet visszajő, a kar hálára tárva, Nincs éhező özvegy s ruházatlan árva: Itt a te istened, ki szivet oldott, Részvétében az ő részvéte volt ott. S hogy a midőn — mert emberek vagyunk, S bűnben születtünk s korlátolt agyunk — Parancsolunk haragnak s megbocsátunk, Hogy a ki sért, ismét legyen barátunk; Midőn a férfi és nő frigyre lépnek, S meleg fészkében a családi létnek, Szív szíven ég, dobog, kar karba hull, S szeretet lángol olthatatlanul, Szeretet, melyet hűség kapcsa tart, S nem ismer változást, sem zivatart, Oh, nem lehet mélyen nem érzened, Hogy itt van, itt van a te istened ; Ott, a hol a bocsánat nyújt vigaszt, És ott, hol a hű szeretet viraszt. Erszébetsziget, 1883. Beöthy Zsigmond. A zsoltárok rythmusáról. — Ajánlva Szász Károlynak, — (Vége.) De talán azt mondhatná valaki, hogy én elfogult ember, és mindenek felett elfogult kálvinista ember vagyok, ki benne születtem, benne nevelkedtem a zsoltárokbau, falusi ember is vagyok, ki örökké zsoltárokat hallok énekelni, s magam is naponként Zsoltárokat éneklek ; tehát nem tudok tőlük szabadulni; a tormába esett féregnek is legédesb a torma ! Nem ! — hát mit csinálok én a zsoltárokkal ? épen azt teszem, a mit az orvosok a hullával — boncolom őket, tehát alegprózaibb munkát végzem velők! Tagadhatatlan, hogy az ilyen kifejezések: Búsult gerjedezésedben . . . Villognak a szép szántóföldek Sűrű gabonákkal.... Mi fejünkre népet ültetél Mint a tevék terhelteténk, Nagy árvizeket ránk eresztél Sebes tűzön által menénk . . . Kik hevederrel ágyékinkat Megkötözék nagy erősen . . . Hajtsd meg az egeket és szállj le menten ; Illesd a hegyeket, hogy füstjök menjen... stb engem is megkapnak, elragadnak; de ez csak addig tart, mig egy-egy ragyogó rythmus elő villámlik a sorokból, akkor aztán vége minden költői elragadtatásnak, szétfoszlik előttem minden parnassusi kifejezés, elröppen a pszükhe, a pneüma, s csak a cadaver van előttem, melynek anyagából igyekszem kikeresni azt a valamit, a mit az én népem, nemzetem sajátjául ismerek fel benne, — t. i. a rythmust! S bizony mondom, mikor a 89-ik zsoltár rythmusát kitaláltam, nem kevésbbé örültem, mintha a legragyogóbb költői képeket lettem volna képes irni, melye* ket a kritikusok egekig magasztalnak, hogy ne ? mikor egy Toldy Ferenc, a magyar-irodalom történet úttörő bajnoka, a régi jó Amadé verselésében olasz és francia mintákat keres (Magy. költ. tört. II. 101 —104.), a mit már Arany is (A magyar nemzeti vers idomról: I9~)