Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-11-18 / 46. szám

á Prot. Egyházi és Iskolai Lap 46. számához. Török Pál emlékezete 1883. nov. 11. Jób. III. 25. Mert a mely félelemtől fél­tem, a jőve reám ; és a mitől tartok vala, az esék rajtam. A dunamelléki reformált egyházkerületnek halottja van ! E megdöbbentő hírt közié 8 egy­házmegye esperességével egy hónappal ezelőtt a táviró, s ma már 248 református anyaegyház ölte gyászt s szentel gyászünnepet áldott emlékeül annak, a ki mindnyájunk között s mindnyájunk­nál nagyobb vala. A veszteség nagysága, mely a vesztés pillanatában megzsibbasztá a lelkeket, csak most körvonalazódik; csak most ébred fáj­dalmas tudatára egyházkerületünk annak, hogy a ki nemcsak hivatala, de kimagasló szellemi képes­ségeinél fogva is fő vala, a főpásztor nincs töbl é; a pásztorok fejedelme magához öleié őt. E fájdalmas tudatnak kifejezője a mai gyász­ünnepély, melyet ez órában velünk együtt 248 reformált anyaegyház ünnepel, és méltán ünnepel, mert az, a kinek eleste a magyarországi összes reformált egyházakban fájdalmas megdöbbenést kelte, közelebbről a miénk, a mi büszkeségünk vala. Fajdalom ! csak vala, mert a szokatlan gyász­lepel a szószéken, a rezgő könny mindnyájunk szemében azt hirdeti, hogy a dunamelléki egyház­kerület főpásztora Török Pál nincs többé ! Nem volt ugyan váratlan e csapás, mert 76 év, mely a boldogult főpásztor áldásteljes munkás életének határkövéül állíttatott, egyszersmind az emberi életnek is határköve és mégis alig tudunk meg­barátkozni a gondolattal, hogy a férfiú, kinek munkássága s alkotó szelleme nemcsak hitfelei előtt volt elismert s bámulatot keltő, de az or­szág összes értelmisége adózott elismerésével al­kotó szellemének, — nincs többé közöttünk. Nem volt váratlan a csapás, és mégis lesújtó mind­nyájunkra nézve, mert mindnyájan szerettük volna még protestáns egyházunk élén látni e férfiút, a ki nekünk s egyetemes egyházunknak annyi dicső­séget, annyi hervadhatlan babért szerzett. Úgy, hogy most, midőn már nem is ravatala, de csak az ősz szemfödője, sárgult levekkel fedett sirja fe­lett állhatunk meg: méltán ajkainkra vehetjük, közelebbről veheti egyházkerületünk a vezérigéül felolvasott pátriarkhai keservet: ^a mely félelem tői féltem, a jöve reám; és a mitől tartok vala, az esék rajtam.* Állapodjunk meg ezen, egy megtört lélek fájdalmát tolmácsoló keserv mellett, s nagy ha­lottunk emlékéhez méltóan, elmélkedjünk azon té­tel felett, kiknek halála hoz valódi f élelmet 1. a nagy küzönségre és 2. egyesekre nézve ? Az urnák lelke szenteljen meg titeket, hogy lehessetek fi­gyelmes hallgatók. I A haláltólt félelem, melynek sötét gondola­tával megbarátkozni soha nem tudunk, nem fo­gunk, nemcsak magunkon vett erőt, midőn annak előpostái jelentkeztek a megbomlott testszervezet­ben, hanem s talán méginkább azokon, kiknek éietérdekei többé vagy kevésbé a mi életünk s munkássági körünkhöz volt kötve. Minél nagyobb a munkássági kör, melyet egy egyén a közügy­nek szolgálva elfoglal: annál nagyobb az érde­keltség, mely munkásságát figyeli, tetteit bírálja s a munkát eredményeiben mérlegeli. A magán ember tetteiért nem felelős senkinek. Ha jó volt, magának volt jó, ha ügyeit ugy vezette, hogy azok a kivánt sikert eredményezték: jutalmát ] nyeri az önelégültségben. Egész másként áll azon­ban mindez azokra nézve, kiket a közbizalom a közügyek körüli munkásságra hivott el, vagy azoknak épen élére állított. Itt az önérdek hát­térbe szorul. A hű munkás vagy vezér >>nem néz azokra, a melyek ő utánna vannak" (Luk. XI. 62.) hanem halad a kitűzött cél felé a közügy érdekében, nem ritkán saját érdekei mellőzésével. És ha már a közügynek egy ily kipróbált bajno­kát látjuk akár az előhaladott életkor, akár a testi szervezet gyengeségei alatt roskadozni, ha látjuk azt, hogy a kormányos kezében a kormányrúd inga­doz s nemsokára kihull, nem remegteti-e meg szivünket a gondolat: „vajh ! ki lép a dicsőnek helyébe", ki tölti be s betölti-e valaki az űrt, mely az ő kidőltével a közügyekben támad? A protestáns egyház — helyzeténél fogva — szerény körülmények közé van utalva. Nem köriti ezt világi fény, világi hatalom, nem akar ez úr lenni a lelkek felett, és mégis uralkodik tanainak szellemével, mely a szabadvizsgálódást, az eszmék tisztázását tűzvén feladatául, az embe­reknek minden gondolatjukat foglyul viszi, hogy a Jézusnak engedjenek" (II. Kor. X. 5.) És, hogy ily szellemi fölénynyel uralkodik a lelkeken, hogy

Next

/
Thumbnails
Contents