Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-11-11 / 45. szám

Politika az egyházban. Minden jól rendezett társaságban, legyen az háznép, község vagy egyház, kell lenni főnek, vezetőnek, ki az egésznek célját legjobban ismerje s arra a tagok erőit egyesitse. Ez még a legkisebb társaságban, a családban sem könnyű. Annak a Míjónak soha sem szabad olyannak lenni, mely egyszersmind az egyesek java ne legyen: a közakarat az egyesek törekvése közti egyezmény tartozik lenni s az egyéni sajátságokat, az egyes érdekét, a külön célt tekintetbe venni. Nagyobb társaságban lazább az összefüggés a tagok közt, többfélék az érdekek; a természettől már nem egyformán nyert testi-lelki tehetségek mellett még a foglalkozás, a vagyon, a műveltség is elválasztja az embereket. De ez nem azt teszi, hogy nem volna közös érdekük s nem volna egymásra s önkéntes vagy kényszerű összetartásra szükségük. Egy nagyobb szervezetnek részei már természettől távolabb vannak s igy függetlenebbek egymástól, de a centrális hatalomra annál inkább szüksége van. Községben ennek képviselője a biró vagy polgármester, egyházban a pap. Feladatuk a végcélban s a nehézségekben nem különbözik, de igenis a közelebbi célban s az eszközökben. A végcél a nép java, mely anyagi és szellemi; amazt munkálni inkább a községi, emezt az egyházi íőnök köteles, bár meggyőződésem szerint a szellemi jólét szoros összefüggésben levén az anyagival s a papnak erre más eszközök állván rendelkezésére mint a birónak, ezt sem szabad elhanyagolnia. Első kellék ugy a világi, mint az egyházi főnél a jóakarat és ügyszeretet s feladatuk világos ismerete. A közös nehézség, melylyel találkoznak, az emberek önzése, értelmi korlátoltsága s még a jobbaknál is előítéletek, elfogultság, ugy hogy nehéz lesz velők elhitetni szándékaik tisztaságát. Előbb pedig, kivált a papnak, jó akaratáról kell meggyőzni híveit. Az egyháznak hivatásánál fogva közelebb kell állni a családhoz, mint a községnek. Ennek felelnek meg eszközeik. A biró a törvény őre, de a törvény hatalom is kezében, melynek magát alárendelni mindenkit kényszeríthet. Itt, ha többet nem lehet elérni, elég a külső rend fentartása és biztosítása, tekintet nélkül az érzületre. Ellenben a lelkésznek egy szerető, de szükség esetében feddő, dorgáló, sőt fenyítő atyának kell lenni gyülekezetében. Ehhez, mint a családfőnek, tekintélyre van szüksége s azt csak értelmi és erkölcsi f'elsőbbsége adja meg. Nem ura, de tanácsadója, védője, békéltetője híveinek, kiknek lelki szükségeiről — értelmi felvilágosításáról, értelmi nemesítéséről — bajaikban, szenvedéseikben vigasztalásáról az ő tiszte gondoskodni. De mindehez nem elég ajóakarat, neki tudni kell, hogy gyarló emberekkel van dolga, hogy az egyesek jóakarata mellett másoknál nyilt vagy elrejtett rosszakarat van, hogy minden emberrel másképen kell bánni s erre nézve az embereket kiismerni, hogy egyiket könnyen lehet hajlítani, másikat türelmes utánjárással lehet jobb útra tériteni s a beavatkozásnak is tapintatosnak kell lenni. Ez az eszélyesség, ez a meggondoltság minden lépésében, ez az óvatos jóakarat, ez a galambi szelídséggel párosult lágyói okosság az & politika, melynek az egyházban helye van, s mely egy papot megillet. Sajnos azonban, hogy ezt a politikát kevesen űzik, annál többen űzik az országos politikát. Ezt a politizálást átalában is, nem tartózkodom kimondani, az egész népünkre szerencsétlenségnek tartom, egy speciális magyar betegségnek, mely ragályos természete miatt a társadalom minden osztályát megtámadja s gyógyítása igen nehéz. De nem akarnék félreértetni: én nem a betegséget tartom a magyar ember jellemsajátságának, csak a hajlamot, a közügy iránti érdeklődést — s ez nem hiba; betegséggé lett, vagy inkább tették. Én a magyar embert — köztük éltem gyermek- és ifjúkoromban — józannak, becsületesnek ismertem, akinél inkább volt hiba az indolentia, a hosszú tűrés, mint az indulatosság, a szenvedélyesség. Ezt a jó népet, melyet kiváló értelmesség jellemzett, az „alkotmány sáncaiban" nekivadították s hazafiságból agyba-főbe veri az édes testvérét is. S ezt a merényletet a józan ész és igazság ellen az intelligentia követte el! Ez az a politikai érettség, melyről annyit beszéltünk, mig meg nem próbáltuk? Az ember kénytelen kétségbe vonni az idő- és helyszerűségét a politikai szabadság ilyen mértékének, mint amilyen nálunk van. Ez akkor volna jó, ha a törvényhozásnak hatalmában volna a szavazó polgároknak a szavazási joggal a haza, az állam valódi érdekeibe belátást is adni. Erre azonban talán még először némely tagjainak volna szüksége. Nincs-e abban valami szomorúan nevetséges, hogy a mit a legbölcsebb embernek is nehéz megítélni, az ország helyzetét, érdekeit, ahhoz minden ember hozzászólhat s azt minden ember érteni hiszi?! De a papra s épen a református papra, — mert fájdalom, e politikai bódultság főleg kálvinista -népünket ragadta meg — itt várna szép feladat, jobban mondva, hivatásából folyó kötelesség. Ő neki kellene a népet higgadtságra, egymás véleményének tiszteletbentartására oktatni; megértetni velők, hogy a politikai szabadság nem az ellenpárt szándékainak gyanúsításában s a magunk elvének túlbecsülésében áll, de a kölcsönös jóakaratban s annak megengedésében, hogy másnak más meggyőződése lehet, mint nekünk