Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-07-15 / 28. szám

halál és annak jelentősége mellett a legnagyobb súlyt, ezen nyugszik az evangeliom prédikálása és minden egyéb, mi a keresztyén hit tartalmához tartozik, e hit nélkül nyomorultabbak vagyunk minden embereknél, akkor hiába való az ő igehirdetése, híveinek hite, akkor miért tesszük ki magunkat minden órán veszélyeknek ? (I. Kor. 45.) Jézus a feltámadás által nem csak az ő isteni küldetését igazolta, hanem ezáltal közbenjáró lett Isten előtt a mi megigazulásunkért és szent lelke elküldésével új életünkre gyakorol befolyást. (Rom. 8 : 14.) Halálának és feltámadásának együttes ténye pedig azért történt, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék. Rom 14: 9. A feltámadás által nemcsak Jézus lett megdicsőítve, hanem ezáltal ránk nézve is valósággá lett a halhatatlanság. A halál többé nem megsemmisülés, hanem csak elváltozás. A földbe elvetett s ott rothadott mag, mely azért változik el, hogy uj életre keljen ki más alakban, a feltámadásnak legtalálóbb képe. (I. Kor. 15 : 36—38.) Az embernél is elvettetik a romlandó test és feltámasztatik romolhatatlan, elvetetik gyalázatban és feltámasztatik dicsőségben, mint fényes, mennyei test. De ez a feltámadás nemcsak jövőre vonatkozik, hanem már a jelenre is, mert az az éltető szellem, mely Krisztusban nyilvánult, már itt kiemelhet a bűn halálából uj életre, a szellemi életre és viseljük a mennyeinek képét. Mikor a bűn ereje, a törvény, megsemmisíttetett: akkor a halál is elnyeletett diadalommá. A feltámadott Ur Rom. 8 : 84 szerint jobbjára ült és ott marad cíyqig ov rjldrj 1. Kor. 11 : 26. A földön teljesített művét a mennyben az által folytattatja vele az apostol, hogy őt mint közbenjárónkat tünteti fel, hogy váltsága áldásaiban mi csakugyan részesüljünk. A feltámadott és megdicsőült Ur az Isten jobbján marad ayQig ov rt

l&r^ hogy ítéletet tartson. Megeleveníttetik az ő eljövetelekor mindenki, ki Krisztushoz tartozik. Krisztus visszajövetele pedig még az ő idejében megtörténik. Azután lesz a vég, mikor átadja az országot az Istennek és Atyának, megsemmisítvén előbb minden fejedelemséget, minden hatalmasságot. Mert uralkodnia kell néki, mignem minden ellenségeit labai alá veti s mint utolsó ellensége semmisittetik meg a halál. (I. Kor. 15 : 23 stb.) Midőn pedig minden alá leend neki vetve : akkor maga a fiu is alá fogja magát vetni annak, a ki neki mindent alávetett, íva fi 0 ösóg xá itávxa FV 710.GLV. Az elmondottak képezik a Pál hittől áthatott, s váltságért sóvárgó lelke magasztos Krisztusának jellemző vonásait. Kétségtelenül saját egyéni vallásos tudata teremtette meg magának ezt az alakot s mert épen egy mélyen vallásos lélek a maga vallásos követelményei szerint alkotta meg megváltóját és üdvözítőjét : oly lénynyé tette azt, a milyennek ma is minden mélyen vallásos lélek követeli. Az egész Christologiában csak a parousia gondolata az, a mit túl élt az emberiség s a mi ma már semminemű megnyugtatót nem adhat a hivő léleknek. Az apostoli kor keresztyéneinek pedig akkor az volt reménységük erős kősziklája s az a remény adott nekik ember feletti erőt. A feltámadás amaz érzéki felfogása — (értem a testi feltámadást) — mit az apostol vall, ma már kevésbbé ad az élet küzdelmeinek elhordására erőt s a sirontúlra reményt, mióta a halhatatlanság nagy gondolata emeli fel lelkünket, mely gondolatnak sokszorta erősebb bizonyítékai a psychologiai bizonyitékok. Bárcsak aztán a halhatatlanságnak ez a magasabb tudata adna nekünk is rendkívüli erőt, tudna úgy túlemelni a földi mulandó viszonyokon, eltölteni oly szent lelkesedéssel, mint tudta ama másik felfogás Pál apostolt s általában az apostoli kort. Mert rendíthetetlenül áll ma is Pálnak ama nézete, hogy a halhatatlanság gondolata az, mely a keresztyénségnek központi, legíelségesebb eszméje. Nem oly közvetlen egyéni hit s vallásos követelmény — mint Pálnál, — hanem philosophiai s történeti reflexió teremti meg a Héberekhez írott levél Krisztus alakját. E christologiában aztán nincs is annyi kérdés alatt levő gondolat, mint volt Pálnál, a mit aztán az orthodox igy magyarázott, az ujabb szellemben dolgozó kritikus vagy exegeta meg amúgy: hogy vájjon istenfiának tartotta-e Pál Krisztust ? s ha igen, mily értelemben ? bírt-e Krisztus práexistentiával ? milyen testben jelent meg stb. a mint ő szent lelkesedettségében elragadtatva ad egy vagy más jelzőt a lelkében élő alaknak, vagy a mint mysticismusra hajló vallásos kedélye ilyen vagy amolyan módon akarja élettel felruházni megváltóját. Itt minden kételyt kizárólag határoztatik meg Krisztus egyénisége, személyiségének lényege, földön történt megjelenésének, munkásságának jelentősége. Mig Pálnál Jézus lényegében ember, mint Ádám, csakhogy magasabb, eszményibb értelemben : addig a Héb. levél szerint Isten fia. Istenfiusága nem, mint Pálnál, a Ttvevua rokonságán alapszik csupán s az istenség ethikai tulajdonságainak öröklésén, hanem azon, hogy az istenség vTTooráoig-ának charaktere s e jellemmel átvette a metaphysikai tulajdonságokat is. Ez a fiúság képezi e christologia alapgondolatát. Mint fiú áitavyaoua xrjg fróZijg /.al xoQce/.xrjQ xrjg v7toGxáGsiog ftsov (1 : 3.) Ez utóbbi kifejezéssel yaQay.xrjQ xrjg v/zoGxáoeiog avxov jelezve van, hogy külön önnálló személyiség, olyan személy, ki az istenség lényegének kinyomata. Ez által a fiu a világ fölé állíttatott, lényegében isteni, a világtól különböző lény. Ha rokonságban van is a világgal, annyiban van csak, a mennyiben ő is, mint minden, Istentől származott Ezért mondja I : 6-ban rtQtúTÓzov.og-nak. Mégis ő az, a ki 1: 3 szerint szavának erejével tart fenn mindeneket »(fí()(úi> xs xá 7távxa xqj o/u

uaxi xrjg ővmuscjg avxov és a ki y.hjQovóuog Ttávxvjv s ői ov y.at xovg auovag E7iohjG£v, a ki által teremtette még a világot is. Isten fiainak Q'TH^ "^2,-nak neveztettek a későbbi zsidó theologiában az angyalok : azért ezekkel szemben mindjárt az első részben kijelenti, hogy csak Jézust illeti meg az istenfia elnevezés, mert ő nagyobb az angyaloknál és pedig annyival, a mennyivel méltóságosabb nevet vett azoknál (1 : 4.) S hogy még inkább erősítse ez állítását, ó-testamentomi idézeteket hoz fel Zsolt 2 : 7. és II. Sám. 7: 14-ből. Mig Pál sehol sem nevezi Jézust ^fo^-névvel, a Héb. lev. szerint az angyaloktól épen a Stóg név által ktilömbözik, magok az angyalok is azzal a névvel dicsőitik. Különbözik tőlük örökkévalósága és változhatatlansága, az egész világ felett kiterjedő hatalma és az Isten jobbján maradása által. (1 : 7— 12, 13, 14.) Pál csakis mint az uj vallás erkölcsi világteremtőjét fogja fel ; a Héb. lev. a physikai világteremtését is neki tulajdonítja : te Uram kezdetben fundálád a földet, és a te kezednek mívei az egek (1 • 10). De azért a fiu még nem a johannismus logosa; bár a 4: 12 és 13-ban a lóyog xov Seov t bizonyos mértékben megszemélyesíti s tagadhatatlan a rokonság levelünk christologiája s Philologos tana között. Philonál a lóyog megfelel a Platoféle eszmevilágnak, a y.ÓGfLog w/'rog-nak, azzal a különbséggel, hogy Platónál az eszmevilág maga az Isten, mig Philonál a lóyog csak isten gondolata, Isten örök működésé, mind azáltal az istenség egész tartalmát magában foglalja, maga az istenség lényege. Benne az is-