Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-07-08 / 27. szám

nősnek találnám, hogy a lelkész önmagát dicsér­gesse. — (mert ide menne ki a vers vége,) de a kedvezőtlen felelet, — jöjjön az a lelkésztől vagy presbyteriumtól, azt hiszem, hogy a kölcsönös re­criminatiók keserű forrását nyitja meg. Majd az ellen jajdul fel B. I. kollega, hogy a can. visitatio kérdéseire adott feleletek, nem mindig felelnek meg a valóságnak. Ha így van, az bizony nagy baj, de hát ennek oka, illetőleg okozója teljességgel nem a kérdést feladó visita­tio, hanem a kérdésre nem igazán felelő lelkész vagy presbyterium, mert hogyan fürkéssze ki a valóságot az esperes akkor, mikor lelkész és pres­byterium mintegy kölcsönös megegyezéssel igye­keznek őt félrevezetni. Ha a lelkészben szigorú kötelességérzet, egyháza anyagi és szellemi előbb­vitelére való buzgóság nincs, bizony csak pallia­tiv cura marad akkor, nemcsak a B. I. által ja­vasolt két kérdéssel megtoldandó 25, de 250 kérdőpont is. Itt ismét adós marad B. I. azzal, hogy miképen volna ellenőrizhető a feleletek való­disága, mért nem ajánlotta már egyúttal azt az eljá­rást, hogy midőn a visitatio egyik tagja a feltett kér­désre megkapja a lelkész feleletét, a visitator társ mindannyiszor kérdezze meg a jelenlevő presbyte­riumtól: Igaz-é az, a mit tisztelendő uram mondott? A confirmatiói oktatást tudásom szerint az egész felső-baranyai tractusban a lelkészek telje­sitik, és így a 15 ik kérdésre bátran jöhet ,,a jámbor igen" felelet, ha csak B. I. kételkedvén kollegáinak lelkiösmeretességében — itt is valami különös investigatiót nem indítványoz, — de a mit ezzel összefüggésben mond, t. i. az anyakön) vek, bevezetési naplók stb. megtekintését, ezt már én sem tartanám feleslegesnek, mert már nekem is volt alkalmam bepillantani olyan kálvini szigorú­ságot és példás pontosságot szenvelgő lelkész ál­tal vezetett anyakönyvbe, melynek botrányos ren­detlensége és szabálytalansága bátran megérde­melné a fegyelmi vizsgálatot, — ezzel pedig nagyot mondtam, mert „a canonica visitátió" irója, a lel­készek fegyelmi ügyénél semmi kíméletet sem lát célszerűnek. Ftircsa észjárás az a B. I. kollegáé, ugyanis a lelkészek minősítését és az egyházak jövedelmi osztályozását ,.elég absurdumí --nak mondja, és mégis nem éri be emez absurdumokkal, hanem az ekklézsiákat még valláserkölcsi osztályozás alá is akarja vetni, az egyiknek praeclarus calculust, a másiknak sekunda classis-t ex moribus osztogatni, és azt pályázatok alkalmával hirlapilag világgá kürtölni. Ez már talán nemcsak elég, hanem sok is lenne az absurdumból. A vadházasságokat is a can. visitátió útján akarja megszüntetni B. I. — én pedig — a kol­lega engedelmével, azt hiszem, hogy ez a ragály csak szigorú országos törvény által lesz orvosol­ható, természetesen csak úgy, ha az az óhajtott törvény — kivételképen — szigorúan végre is hajtatnék. Hiszen van már — mondja B. I. — ha nem is országos törvény, de szigorú alispáni rendelet a vadházasságok ellen. — Igaz, csakhogy ez az alispáni rendelet arra a meg nem érdemlett sorsra jutott, hogy megrekedt a szolgabírói irodák asztalfiókjában s ott bizonyára féltékeny gonddal őriztetik, mert sem az esperesi hivatallal közölve, sem a lelkészekhez körözve nem lőn, s a legtöbb lelkész tudomással sem birna róla, ha Nagy Ig­nácz kölkedi lelkész (ő tudja, hogy jutott hozzá) a Prot. egyh. és isk. lap egyik előbbi számában nyilvánosságra nem hozza. — De ha már ösmeri a hivatolt alispáni rendeletet B. I. kollega, akkor azt is tudnia kell, hogy minden lelkész jogositva van „a vadházasság ügyében kiadott szigorú ren­delet végrehajtását sürgetni az illető t. szolgabírói hivataloknál../' Ennél többet az esperesi hivatal is alig tehetne, ennélfogva az esperesig érő „ké­nyelmeség nyújtózkodás oly közel áll a semmit tevéshez, mint a fog a szájhoz." Végül hagytam a legfontosabbat, az egyházi számadásokat, melyeknek nagy rendetlenségét kiáltó színekkel, sőt példákkal illustrálja a , Cano­nica vizitátió* irója. Itt. állapodjunk meg egy kissé, mert ez már aztán nagyon súlyos vád, ugy a számadást készitő és vezető lelkész, mint a felül­vizsgálatra hivatott egyének ellen, ha ez utóbbiak egyáltalában léteznek. A felső baranyai egyház­megye mindenik ekklézsiájában az úgynevezett kulcsos kurátor az egyházi pénztár kezelője és igy az anyagi felelősség is azé, de az erkölcsi felelősség mindenesetre a számadást vezető és készitő lelkészé, ha tehát a számadás nincs rend­ben, méltó kárhoztatás és feleletrevonás illeti a lelkészt. Erre nézve már én is B. 1. kollegával tartok, s azt mondom, hogy itt semmi kímélet, semmi elnézés, semmi kedvezésnek nincs hefye; mert ha a köznépnél csak gyanúja is támadhat annak, hogy lelkész és gondnok nem híven sáfárkodnak az egyháznak — nálunk többnyire közmunkával keresett — jövedelmével, akkor az­tán ne csodálkozzunk a corruptio rohamos terje­désén, ne panaszolkodjunk a vallás-erkölcsi élet hanyatlása, az egyház iránti buzgóság és áldo­zatkészség kihűlése miatt. Nagy szerencsétlenség volna, ha csak feltételezni is lehetne és kellene, hogy a számadási hiányok — a hol vannak — a tiszta kéz hiányából származnának, — e helyett tehát a B. I. által emlegetett fogyatkozásokban „kevés gond, semmi figyelem, hanyagság és mu­lasztásiban kell keresnünk és lehet feltalálnunk azoknak magyarázatát, de semmi esetre sem mentsé­gét, mert ,,a lelkésznek hivatalos kötelessége el-

Next

/
Thumbnails
Contents