Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)
1883-06-24 / 25. szám
vÁQiog %rt g őá&jg : ezen alapszik az ő viszonya az istenséghez. De ezzé a szellemmé és világossággá nemcsak feltámadása után és által lett, a mint azt sok magyarázó, -—igy Hehvag— mondja, hanem már magában ilyen volt, felmagasztaltatása által csak teljesen megvalósult az, a mi már volt és a mit akkor, mikor az agyovisg zov cuiorog (I. Kor. 2. 8) által keresztre feszíttetett, benne még nem lattak. Annak a fényességnek pedig, a melynek visszatükrözője ő általa elkeli az egész emberiségen terjedni és ő maga is, mint nv€vf.ia, mint zíoiog zrt g őófyg, mint az isten képe és co'OoojTtog e&ovQcivov '• akkor lesz tökéletessé, ha az egész emberiség az ő képére alakul, mert Isten mindazokat, akik Isten vagy Krisztus lelke altal Isten gyermekei lesznek, eleve elrendelte fia képmásivá, a végett, hogy ez elsőszülött legyen sok testvérek között. (Rom. 8. 29) Ez az Istennek lelke, mely egy a Krisztus lelkével, lakozik bennünk is, sót valakiben nincsen, az nem az övé. Ha Krisztus, mint nvtvgci, ősatyja az emberiségnek sebből a 7tvEtua-bó\ az emberiségben is van ; akkor ezzel azt akarja kifejezni az apostol, hogy az uj világ felett a szellemiségnek kell uralkodni s az érzékiséget le kell győzni. Az emberiség rendeltetése a legmagasab szellemiségre törekvés. Krisztus az istenség visszfénye az által, hogy jivevgct, e jirtvuabol mi örökösök vagyunk, tehát mi is rokonok az istenség szellemével, nekünk hát nem is lehet kisebb célünk Pál ap. szerint sem, mint a hogy Krisztus mondotta: legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok tökéletes. P2s hogy csakugyan ezt fejezi ki az apostol az ő igazán csak tükör cs homály által latható és érthető szavaiban, mutatja az, hogy Krisztus dacára annak, hogy v.íoiog rr^g dóiig és civögomog ocgavbv, mégis lényegileg ember, a ki Gal. 4. 4. szerint yevóutvog Iv. yvvaiAog ; yevóuevog ;v. o/u-Quazog zláfhö YMzá oáq/.a Rom. 1. 3. II. Kor. 13.4. szerint íozavgcodt] doOsreíac, tehát részes volt a mi természetünk gyengeségeiben. Azután I, Kor. 11. 3-ban ép oly viszonyba állítja Krisztust Istennel, mint a minőben van a férfi a nővel, olyan erkölcsi függés viszonyban, mikor mondja, hogy a Krisztus minden férfiúnak feje ; az asszonynak pedig feje a férjfiú, a Krisztusnak pedig feje az Isten. De azért mégis vallásos lelkében egy, a közönséges embernél nagyobb, fenségesebb alak élt, mert ugyanakkor, mikor test szerint Dávid magvából és asszonytól származottnak mondja, már igy folytatja, „megbizonyíttatott hatalmasan, Isten Fijának lenni a szentelő lélek szerint; a halaiból való feltámadás által*. (Rom. 1. 4) Tehát Krisztus Isten fia, a mint őt még másutt is többször nevezi iőlog viog />£Ot-nak, (Rom. 8. 32 stb.) De ez istenfiusag nem veendő metaphysikai értelemben, meit a mint már fentebb kimutattuk, az istenséghez való viszonya a szellem rokonságán alapszik és annak, a mi isteni volt a Krisztusban, egykor az egész emberiségtulajdonává kell válni, az egész emberiséget meg kell szentelni. Mig az az istenfiusag, a melyet a János evangeliuma vagy még közelebbről a Héb. lev. tanit s az egyház a niceai symbolumban dogmává tett, specialiter csak egy lényé lehet, az oly tulajdonokkal van felruházva, melyekkel valaki csak akkor bírhatott, ha csakugyan az istenség önmaga öltött testet s égi lakát elhagyva 30 évig elt volna a földön. Az az istenfiusag ellenben, melyet Pal tanit, csak az istenség ethikai tulajdonságainak örökségén alapszik, azon, hogy Isten szellem, Jézus e szellemtől áthatva élt s felette a szellemiség uralkodott, de ennek kell uralkodni minden emberen. Jézus elérte mar a tökélynek ezt a íokát, nekünk még csak a feléje való törekvés osztályrészünk ; Isten szeretet, Jézus is mindenek felett szeretett, úgy hogy meg is halt értünk (Gal. 2. 20). Az ember valódi nagysága is abban áll, ha kész feláldozni is magát az eszméért, melynek élt s a szent ügyért, melyért harczolt. Isten a tiszta jóság, Jézusban is soha bün nem találtatott (II. Kor. 5. 21), az új embernek is ilyenné kell lenni, hogy megigazuljon Isten előtt. Ha metaphysikai értelemben tanitná az istenfiuságot, akkor nem követelhetné, hogy az egész emberiség az ő képére alakuljon át s akkor Krisztus fenséges személyének s nagyszerű tulajdonságainak teljes dicsőségre jutását nem attól tételezné fel, hogy mikor valósulnak meg azok az emberiségben. Sokan, — különösen, kik nem a négy nagy levélből vonják el az apostol tanait, hanem hiteleseknek tartván a többi leveleket is, azok segélyével építik meg Pál tanrendszerét, — tanítják, mintha már Pál is metaphysikai, absolut értelemben vette volna az istenfiuságot. Igy Lütz »Biblische Dogmatik* cimű müvében azt mondja, hogy a páli christologia legszabatosabban és teljesen Col. I. 15-19-ben van meghatározva. E szerint Jézus egy magas isteni lény, a láthatlan istennek képmása, első szülött minden teremtmények között s benne az istenségnek egész teljessége lakozott test szerint. Liitz szerint a többi levelekben levő határozmanyok aztán csak e helynek módosulatai vagy csak e helynek szolgainak argumentumul. Pedig ez már határozottan egy későbbi korra vall, a mikor már Jézust a történeti viszonyokból mind jobban kiemelni igyekeztek, mignem az istenséggel azonosították s azt a vallás-erkölcsi istenfiusági viszonyt, — melyet ő subjective s minden egyes emberre kiterjesztőleg alapított és a mint azt Pál is tekinti, — a szó szoros értelmében s határozottan reá vonatkozó fiusággá tették. Vagy Pleiszler, ki nem tudva szabadulnia confessionalis hitből, a biblia minden sorából azt olvassa ki, a mit idők folyamán az egyház abba belemagyarázott, — szintén a kisebb levelekben talalja teljesen képét a páli christologiának. Pedig, hogy Pál Jézust az istenség absolut megjelenésének s őt magat Istenitek tekintette volna: arra nem találunk nála sehol semmi nyilatkozatot. Sokan szeretnek Rom. 9 : 5 hivatkozni, mint az ellenkező nézet melletti argumentumra. Ott ugyanis azt mondja az apostol, hogy ó lóv lm návziov 8eóg eiloy^zóg elg zovg cdiovcig au^r. E doxologiát a legtöbb magyarázó: WolíY, Schmidt. Tholuck, Ooslerzee, Heiszler stb. Krisztusra, mint Istenre vonatkoztatja. De Baur („Paulus* 624. 1.) hivatkozva arra, hogy az apostol mennyire át van hatva Istenről való egész tudataban az isteneszme absolutsagátol és másutt mindenütt mennyire úgy tekinti Krisztus és Isten viszonyát, mint az alárendeltség viszonyát, kimondja, hogy lehetetlen e helyet úgy értelmezni, mintha abban Krisztus mindenek fölé emelt absolut Istennek volna nevezve. Szerinte itt csak ennyit mond az apostol : hogy azokhoz a kiváló előnyökhöz, melyek az Izraelitákat eleitől fogva kitüntették, tartozik az is, hogy Krisztus, mint atyáiknak utóda ő közöttük jelent meg — s igy hozzájok áll legközelebb. Azonban nehogy ez által a zsidók elbízzák magukat s particularistikus világnézetöket még a keresztyénségre is átvigyék, azt mondja az ap., hogy csak testileg y.caá oáo/.a származott közülök. Mi sem természetesebb hát, mint az, hogy az apostol oly helyen, hol együvé foglalja mindamaz isteni jótéteményeket és kitüntetéseket, melyeket Izrael a többi nép felett nyert s mikor a legfőbbről emlékezik meg, mi még Izraelnek osztályrésze lett, hogy t. i. a Messiás, mint atyaik utóda, közöttük született : magasztaló halaérzetének is kifejezést ad, hozzátéve nagyobb nyomaték kedvéért az elg zovg aiwvcig szavakat, jelezni kívánván ezzel, hogy