Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-06-24 / 25. szám

vÁQiog %rt g őá&jg : ezen alapszik az ő viszonya az isten­séghez. De ezzé a szellemmé és világossággá nemcsak feltámadása után és által lett, a mint azt sok magyarázó, -—igy Hehvag— mondja, hanem már magában ilyen volt, felmagasztaltatása által csak teljesen megvalósult az, a mi már volt és a mit akkor, mikor az agyovisg zov cuiorog (I. Kor. 2. 8) által keresztre feszíttetett, benne még nem lattak. Annak a fényességnek pedig, a melynek vissza­tükrözője ő általa elkeli az egész emberiségen terjedni és ő maga is, mint nv€vf.ia, mint zíoiog zrt g őófyg, mint az isten képe és co'OoojTtog e&ovQcivov '• akkor lesz tökéletessé, ha az egész emberiség az ő képére alakul, mert Isten mindazo­kat, akik Isten vagy Krisztus lelke altal Isten gyermekei lesznek, eleve elrendelte fia képmásivá, a végett, hogy ez elsőszülött legyen sok testvérek között. (Rom. 8. 29) Ez az Istennek lelke, mely egy a Krisztus lelkével, lakozik bennünk is, sót valakiben nincsen, az nem az övé. Ha Krisztus, mint nvtvgci, ősatyja az emberiségnek sebből a 7tvEtua-bó\ az emberiségben is van ; akkor ezzel azt akarja kifejezni az apostol, hogy az uj világ felett a szellemiségnek kell uralkodni s az érzékiséget le kell győzni. Az emberiség rendeltetése a legmagasab szellemiségre törekvés. Krisz­tus az istenség visszfénye az által, hogy jivevgct, e jirtvua­bol mi örökösök vagyunk, tehát mi is rokonok az istenség szellemével, nekünk hát nem is lehet kisebb célünk Pál ap. szerint sem, mint a hogy Krisztus mondotta: legye­tek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok tökéletes. P2s hogy csakugyan ezt fejezi ki az apostol az ő igazán csak tükör cs homály által latható és érthető szavaiban, mutatja az, hogy Krisztus dacára annak, hogy v.íoiog rr^g dóiig és civögomog ocgavbv, mégis lényegileg em­ber, a ki Gal. 4. 4. szerint yevóutvog Iv. yvvaiAog ; yevóuevog ;v. o/u-Quazog zláfhö YMzá oáq/.a Rom. 1. 3. II. Kor. 13.4. szerint íozavgcodt] doOsreíac, tehát részes volt a mi természetünk gyengeségeiben. Azután I, Kor. 11. 3-ban ép oly viszonyba állítja Krisztust Istennel, mint a minő­ben van a férfi a nővel, olyan erkölcsi függés viszony­ban, mikor mondja, hogy a Krisztus minden férfiúnak feje ; az asszonynak pedig feje a férjfiú, a Krisztusnak pedig feje az Isten. De azért mégis vallásos lelkében egy, a közönséges embernél nagyobb, fenségesebb alak élt, mert ugyanakkor, mikor test szerint Dávid magvából és asszonytól származottnak mondja, már igy folytatja, „megbizonyíttatott hatalmasan, Isten Fijának lenni a szen­telő lélek szerint; a halaiból való feltámadás által*. (Rom. 1. 4) Tehát Krisztus Isten fia, a mint őt még másutt is többször nevezi iőlog viog />£Ot-nak, (Rom. 8. 32 stb.) De ez istenfiusag nem veendő metaphysikai értelemben, meit a mint már fentebb kimutattuk, az istenséghez való viszonya a szellem rokonságán alapszik és annak, a mi isteni volt a Krisztusban, egykor az egész emberiségtulajdo­nává kell válni, az egész emberiséget meg kell szentelni. Mig az az istenfiusag, a melyet a János evangeliuma vagy még közelebbről a Héb. lev. tanit s az egyház a niceai symbolumban dogmává tett, specialiter csak egy lényé lehet, az oly tulajdonokkal van felruházva, melyek­kel valaki csak akkor bírhatott, ha csakugyan az isten­ség önmaga öltött testet s égi lakát elhagyva 30 évig elt volna a földön. Az az istenfiusag ellenben, melyet Pal tanit, csak az istenség ethikai tulajdonságainak örök­ségén alapszik, azon, hogy Isten szellem, Jézus e szellem­től áthatva élt s felette a szellemiség uralkodott, de en­nek kell uralkodni minden emberen. Jézus elérte mar a tökélynek ezt a íokát, nekünk még csak a feléje való tö­rekvés osztályrészünk ; Isten szeretet, Jézus is mindenek felett szeretett, úgy hogy meg is halt értünk (Gal. 2. 20). Az ember valódi nagysága is abban áll, ha kész felál­dozni is magát az eszméért, melynek élt s a szent ü­gyért, melyért harczolt. Isten a tiszta jóság, Jézusban is soha bün nem találtatott (II. Kor. 5. 21), az új em­bernek is ilyenné kell lenni, hogy megigazuljon Isten előtt. Ha metaphysikai értelemben tanitná az istenfiuságot, akkor nem követelhetné, hogy az egész emberiség az ő képére alakuljon át s akkor Krisztus fenséges szemé­lyének s nagyszerű tulajdonságainak teljes dicsőségre jutását nem attól tételezné fel, hogy mikor valósulnak meg azok az emberiségben. Sokan, — különösen, kik nem a négy nagy levél­ből vonják el az apostol tanait, hanem hiteleseknek tart­ván a többi leveleket is, azok segélyével építik meg Pál tanrendszerét, — tanítják, mintha már Pál is meta­physikai, absolut értelemben vette volna az istenfiuságot. Igy Lütz »Biblische Dogmatik* cimű müvében azt mondja, hogy a páli christologia legszabatosabban és teljesen Col. I. 15-19-ben van meghatározva. E szerint Jézus egy magas isteni lény, a láthatlan istennek képmása, első szülött minden teremtmények között s benne az isten­ségnek egész teljessége lakozott test szerint. Liitz szerint a többi levelekben levő határozmanyok aztán csak e helynek módosulatai vagy csak e helynek szolgainak argumentumul. Pedig ez már határozottan egy későbbi korra vall, a mikor már Jézust a történeti viszonyokból mind jobban kiemelni igyekeztek, mignem az istenség­gel azonosították s azt a vallás-erkölcsi istenfiusági vi­szonyt, — melyet ő subjective s minden egyes emberre kiterjesztőleg alapított és a mint azt Pál is tekinti, — a szó szoros értelmében s határozottan reá vonatkozó fiusággá tették. Vagy Pleiszler, ki nem tudva szabadulni­a confessionalis hitből, a biblia minden sorából azt ol­vassa ki, a mit idők folyamán az egyház abba belemagya­rázott, — szintén a kisebb levelekben talalja teljesen képét a páli christologiának. Pedig, hogy Pál Jézust az istenség absolut megjelenésének s őt magat Istenitek tekintette volna: arra nem találunk nála sehol semmi nyilatkozatot. Sokan szeretnek Rom. 9 : 5 hivatkozni, mint az ellenkező nézet melletti argumentumra. Ott ugyanis azt mondja az apostol, hogy ó lóv lm návziov 8eóg eiloy^zóg elg zovg cdiovcig au^r. E doxologiát a legtöbb magyarázó: WolíY, Schmidt. Tholuck, Oos­lerzee, Heiszler stb. Krisztusra, mint Istenre vonatkoz­tatja. De Baur („Paulus* 624. 1.) hivatkozva arra, hogy az apostol mennyire át van hatva Istenről való egész tudataban az isteneszme absolutsagátol és másutt min­denütt mennyire úgy tekinti Krisztus és Isten viszonyát, mint az alárendeltség viszonyát, kimondja, hogy lehe­tetlen e helyet úgy értelmezni, mintha abban Krisztus mindenek fölé emelt absolut Istennek volna nevezve. Szerinte itt csak ennyit mond az apostol : hogy azok­hoz a kiváló előnyökhöz, melyek az Izraelitákat eleitől fogva kitüntették, tartozik az is, hogy Krisztus, mint atyáiknak utóda ő közöttük jelent meg — s igy hozzá­jok áll legközelebb. Azonban nehogy ez által a zsidók elbízzák magukat s particularistikus világnézetöket még a keresztyénségre is átvigyék, azt mondja az ap., hogy csak testileg y.caá oáo/.a származott közülök. Mi sem ter­mészetesebb hát, mint az, hogy az apostol oly helyen, hol együvé foglalja mindamaz isteni jótéteményeket és kitüntetéseket, melyeket Izrael a többi nép felett nyert s mikor a legfőbbről emlékezik meg, mi még Izraelnek osztályrésze lett, hogy t. i. a Messiás, mint atyaik utóda, közöttük született : magasztaló halaérzetének is kifejezést ad, hozzátéve nagyobb nyomaték kedvéért az elg zovg aiwvcig szavakat, jelezni kívánván ezzel, hogy

Next

/
Thumbnails
Contents