Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-06-24 / 25. szám

és máskép fogják fel magát a zsidóságot, annak jelentőségét s azzal szemben azt az új vallásközséget, melynek kezdő,- köz,- és végpontja a történeti Jézus. Pá', mint a rabbi-iskola növendéke egészen át volt hatva korának messiási váradalmaitól s ismerte mind ama theologiai nézeteket, melyeket az eljövendő Messiásról századok titkos sejtése, vágya kifejtett s melyeket a rabbinizmus összegezve az eljövendőnek személyiségéről, működéséről, céljáról megállapított. Hogy milyen volt ez a zsidó képzelt Messiás, azt ismertetni, nem tartozik e mű keretébe, csak annyi, hogy egy ettől merőben eltérő, más alak jelent meg a történeti Jézus személyében s mind ama csalódáson, mely a zsidó népet érte s oly mélyen elkeserítette, keresztül ment Pál is s annál mélyebben rendült meg lelke, minél mélyebben gondolkozott és érzett a tömegnél. Jól tudta, hogy a Messiásnak, a dicsőség urának, az ember fiának, hatalommal és fénynyel uralkodó királynak, az Isten küldöttének kell lennie, ki mennyei seregektől övezve jelenik meg s az ég angyalai jőnek szolgálatára; de egy lealázott, megfezitett Messiásról nem szólott az ő theologiája. S épen a kereszt botránya volt az, mi heves lelkét e messiás tanítványainak üldözésére hajtja. Jeruzsálemből megy Damaskusba, hogy kiirtsa utolsóig azokat, kik egy a rabszolgak és gonosztevők halálával meghalt embert Messiásuknak ismernek, hadd veszszen el még emléke is ez alaknak! Azonban ő maga sem tud ez alaktól szabadulni, — bár személyesen nem ismerte, — attól, a ki oly lelket hagyott tanítványainak örökül, hogy azok boldogok, ha szenvednek s megnyilatkozott egekben gyönyörködnek a legborzasztóbb kínoztatás alatt. Igaz az, hogy az ember azzal, a kit gyűlöl, ép annyit foglalkozik, mint azzal, a kit nagyon szeret. Pál előtt is folyton e gyűlölt alak lebegett ; gondolkozik, töpreng felette. Személyiségének egy-egy vonása, mit róla hallott, már-már megnyeri; de, mint maga mondja a Gal. I : 14-ben, felülmulta sok kortársait a zsidóságban, nagyobb hévvel ragaszkodott az atyáktól örökölt hagyományaihoz, s újra meg újra feltüzeli lelkét az a csúfos kcrtsztha'ál s tagadja, hogy a ki igy halt, az Messiás legyen s megy üldözni s pusztitni az Isten egyházát, de vele van atyáink Messiása s a magát Messiásnak kiadott Jézus alakja. Az a Messiás, a kinek képe az atyáktól örökölt hagyományaiban élt, ártatlan, bűn nélkül való, és hátha csakugyan ez a Messiás, kit ez a kis gyülekezet annak mond, akkor halála nem saját bűneinek büntetése, hanem akkor annak más célja volt. Sőt azt mondjak róla balga tanítványai, hogy fel is támadott, ez már csak Isten ereje által történhetett s ha ily hatalmasan nyilvánul irányában isten ereje, akkor tehát a keresztfán való halála sem az isten ítélete volt rajta. S mikor izgatott, felhevült lelke elragadtatott a harmadik égig (II. Kor. 12: 1 stb.) testben vagy a testen kivül és hallott kibeszélhetetlen szavakat és tetszett az Istennek kijelenteni benne azt, a kit e világ fejedelmei közül senki nem ismert, mert ha ismerték volna a dicsőség urát, nem feszitették volna meg. S mikor a botránykozúsnak ez a köve elgörd.ttetik előle: akkor merészen halad előre s csakugyan mennyei fénytől áthatva hirdeti a Jézus Krisztu t, még pedig a megfeszítettet s beszéli nem világbölcseségét, se nem a világ fejedelmeiét, kik eltöröltetnek, hanem szólja titokképen az Isten bölcseségét, az elrejtettet, melyet örök idők előtt elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre. Azokat, a miket szem r^em látott, fül nem hallott és ember szive meg sem gondolt, a miket készített Isten az őtet szeretőknek. Az Isten bölcseségét pedig kutatja azzal a lélekkel, mely mindent kinyomoz, még az Isten mélységeit is; azza az isteni lélekkel, melyet tőle nyertünk, hogy tudjull azokat, a mik Istentől ajándékoztattak mi nekünk. Szó>[ olyanokat, melyek nem emberi bölcsességtől tanulható beszédek, hanem olyanok, melyekre a szentlélek tanit, lelkiekkel lelkieket kötvén össze. S rnig az érzéki ember bolondságnak tartja azokat, a mik Isten lelkétől vannak s nem fogadja el ; addig a lelki ember mindent megítél és ez a lelki ember nem akar másról tudni csak a Jézus Krisztusról, még pedig a megfeszítettről (I. Kor. II.), a ki előtt a kereszt botránya a keresztyénség dicsőségének s az isteni bölcseségnek örök idők előtt elrendelt tényévé lesz; mert a keresztfáról való beszéd a zsidóknak botrány, a görögöknek bolondság ; de nekünk, kik megtartatunk, Isten ereje. (I. Kor. 1:18. etc.) Krisztus a kereszten meghalt, ezzel mindent, mi benne testi, érzéki, vége volt egyszer s mindenkorra levetkezett, keresztre feszíttetett és megsemmisíttetett. Ettől fogva már nem ismerjük többé a Krisztust test szerint, hanem egy Krisztust a lélek szerint. (II. Kor. 5: 16.) Nem is hivatkozik sehol Jézus élettörténetére, szavaira vagy tetteire, hanem részint az atyáitól öröklött hagyományokban élő messiási alak vonásaiból, részint a kereszthalál és feltámadásból s azok jelentőségéből levonható következtetések alapján teremti meg magasztos Krisztusát, váltság után sóvárgó lélekkel s csak annyit kívánt róla tudni, mennyit vallásos lelke követelt s követel minden emberben. A Héb. lev. szerzője már a keresztyénség második generatiójához tartozván, még távolabb esett a történeti Krisztustól. O az alexandriai idealistikus iskola tanaitól áthatottan elmélkedik Krisztusról, annak a szellemi irányzatnak befolyása alatt, mely minden földit, érzékit el akart párologtatni a vallásból. A Philo-féle typico-symbolikus bibliai magyarázat móddal állítja viszonyba a zsidóságot és kereszt)7

énséget, mint két különböző főpapságon alapuló áldozati vallást s magasabb speculatió'ba csak itt-ott önt némi realitást a Pál-féle gyakorlatias szellem. A zsidóságba már már visszaesendő olvasóit akarja meggyőzni arról, hogy az a vallási közösség, melynek a megkeresztelkedés által tagjai lettek magasztosabb, tökéletesebb, mint volt a régi; az csak árnyéka, halvány képmása emennek s az, a ki ez uj vallási közösségnek főpapja, nagyobb és felségesebb, mint az ó-testamentomi főpapok s az ő engesztelő áldozata nagyobb kegyelmet eszközöl, mint az amazok által végrehajtatni szokott áldozat. És épen e gondolatnál, hogy Krisztus megváltó, találkozik Pállal, bármennyire más lett is az ő Krisztusa, mint Pálé. Ez az általános váltság utáni sóvárgás, az a közös psychologiai kapocs, mely az új testamentomi iratoknak egymástól oly sok vonásban eltérő Krisztus képét mégis egygyé olvasztja. Pállal kö| zös a Heb. levélnek ama gondolata is, hogy a zsidóság leélte magát: a régiek elmultak, minden ujjá lett. Csakhogy míg Pál szerint a zsidóságnak, mint lényegében törvény vallásnak minden jelentősége a Krisztus által létrehozott istenfiusági viszony által veszett el, mely viszonyban maga az istenség sem egy velünk szemben álló hatalom, ki tekintélylyel parancsolja az erkö'csi törvényt, hanem Abba, szerelmes atya, ki bensőnkbe irta a maga parancsait: addig a Héb. lev. szerzője szerint azéit élte le magát a zsidóság, a lényegében áldozati vallás és főpapság, mert a legtökéletesebb áldozat meghozatalával meg kell szűnni a tökéletlen, időhöz kötött, tőlünk egészen idegen, lényünktől külömböző áldozatoknak. Pál csak alig reflectál egy-két helyen az ó-testam.