Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-06-03 / 22. szám

sek egy ember részéről egészen kifogástalanul nem oldhatók meg sohasem, s hogy mentől többen szólnak hozzájok, annál jobban tisztulnak azok. A klasszikus tanulmányok haszna nem kézzel fogható valami: finom szálakkal nyúlik bele a közös nemzeti műveltség mélyébe ; nemesítő hatásuknak végelemzésben legtöbbször csak a köztudat, a közös szellemi kincs minőleges átalakulása s nem is néhány év alatt, hanem gyakran számos évtized folyamán, vallja hasznát. Mi az a philologia ? Ezt mondja el a szerző első fejezetében. Bevezet minket ennek a hatalmas épületnek, mely az ókor két legklasszikusabb miveltségének összes szellemi nyilatkozatait felöleié, minden zugába, különösen hangsúlyozva, hogy az igazán nagy philologusok a legspeciálisabb kutatások mellett sohasem téveszték szemök elől e tudománynak magas szempontjait, kultúrtörténeti mozzanatait. Felsorolja a philologia disciplinait és kijelöli annak helyét a többi tudományok közt. A második fejezetben megismerkedünk a klasszikus tanulmányok történetével. Látjuk, hogy a renaissance előtt a latin nyelv tisztán holt eszköz volt, melynek segítségével a műveltség egy bizonyos fokát el lehetett érni. A ki igényt tartott tudós műveltségre, annak latinul kellett tudnia, mert a tudomány ágai csakis ezen a nyelven voltak megírva. A görögöt csak sejtették, de nem értették. De már Dante, Petrarca és Boccaccio egy uj szellem napjának borongó hajnal csillagai. E férfiak már a gazdag élettartalom kedvéért kezdették tanulmányozni a régieket és öntudatlan előhírnökei voltak a renaissance korának, melynek fácitja azonban ismét nem a tartalom lényege, hanem az alak lényege volt. Chrysoloras, Trapezuntios, Poggius, Valla, Politianus és sok más hires névvel tálálkozunk itt, melyek bejárták utóbb az egész világot és Némethonban egy Agricolat,Hollandiaban egyErasmust, Magyarországban egy Janus Pannoniust eredményeztek. Már az utóbbiak elfordultak a kizárólagos Ciceronianismustól, s ráutaltak a klasszikusokban rejlő reális kincsekre, melyeknek tulajdonképeni felfedezői azonban a franciak voltak. Elég Scaligert és Casaubonust említeni. Ily módon a latin és görög irodalom minden oldalú művelése volt úgyszólván az egyedüli tárgy, melylyel az akkori felső és középiskolai oktatásban találkozunk. Csakhamar feltámadt azonban a reactio. Verulami Baco Angliaban, Montaigne Franciaországban hirdették először az ellenáramlat szavait, melyek aztán mind meszibbre hatottak s utoljára is a humaniórák és reáliák különválására vezettek. Winckelmann, Lessing, Heyne irodalmi hatása, Wolf korszakot alkotó működése, Boeckh universalis alkotásai élénk jellemzésben vonulnak el szemünk előtt. A mit Bászel e fejezetben mond, ahhoz lényegileg nincs hozzászólásunk. Szerettük volna azonban élesebb vonásokkal megjelölve látni magának a gymnasiumnak a fejlődési útját. Szerettük volna, ha a szerző nemcsak elmosódva, hanem határozott nyomokban kimutatta volna azt, hogy a reáliskolát végzett növendék igen művelt embei lehet ugyan, de hogy nemzetet, a maga egészében, nevelni, mégis inkább a gymnasium van hivatva, mint a mely egyedül s kizárólag jellemképző középiskola, legalább mi annak tartjuk. Ezt, hogy a gymnázium tényleg nevelte a különböző nemzetek szellemét, ezt kívántuk volna praegnansabban látni. A legjobb alkalom pedig épen itt nyilt volna erre, mert a philologia történeti vázlatának minden egyes pházisa kezébe adja nekünk egyszersmind a gymnázium szerepének megitélhetését. A tanulságot kellett volna plastikusabban levonni. A harmadik fejezetben megcáfolja szerzőnk mindazon támadásokat, melyek ujabb időben a gymnasiumra haramoltak. El van fogulva a szerző, ha nem látja be, hogy a tőlünk produkált eredmény a klasszikus oktatás terén altalában ki nem elégítő. Nem egyesek hibáiról van szó ; ezen csak észszerű módszer segithet, amit különben Bászel is helyesen kiemel. Mégis nem helyes azonban, ha a szerző az 58. lapon arról beszél, hogy a grammatikai oktatás megelőzze a klassikusok reális megértését, mindkettőnek karöltve kell járnia, nem szabályra kell olvasni alkalmas olvasmányt, hanem fordítva, olvasmányból kell tanulni és csinálni grammatikát. Igen szépen, lelkesedéssel és őszinte meggyőződés hangján fejtegeti Bászel, hogy minő téves az a felfogás, hogy a görög és latin nyelv nem használ. A történeti és psychologiai bizonyítékok, melyeket itt szerző felsorol, magából a tárgyból meritvék: s ezek teszik tulajdonkép a gymnázium védőinek dönthetetlen érvelését. Mert abból, hogy a gymnázium eddig is megtette szolgálatát, sok következik ugyan, de nem minden : a korszellem változhatik, s kiküszöbölheti a sajat erejével azt, amire nincs más a fejlődésnél szüksége 1 Csakhogy a klasszikus nyelveknél máskép áll a dolog: itt belső logikai törvények uralkodnak, melyektől az emberiség fejlődési processusa van feltételezve. Alairjuk mindazt, amit a szerző a klasszikusoknak a gyermeki lélekre gyakorolt hatásáról mond : erkölcsi ízlés, ítélet, finom érzék, phantásia fejlesztetik általok. „Az erőfeszítésben, mely gyönyört szül, és a gyönyörben, mely az erőfeszítésre ösztönöz, rejlik az előhaladás titka.* Ez a verejtékes gyönyör, mely a munkát szívesen elvégzi, mert utoljara is klasszikus, lélekemelő tartalomra akad, ez teszi kiváló didaktikai eszközzé a klasszikus oktatást. A gyermek megtanulja rajta miképen kell neki tanulnia, olvasnia, gondolkodnia, éreznie, szemlélnie, aesthetikailag ítélnie, még a szintén rendkívül fontos physika és mathematika abban a mértékben, melyben a középiskolában taníttatik, tisztán csak az észnek hatalmas fegyelmező eszközei. Tagadhatlanúl legérdekesebb a negyedik fejezet, melyben szerzőnk a gymnáziumi klasszikus tanulmányok módszeres tanításáról több igen találó, de egyszersmind néhány kevésbbé elfogadható észrevételt kockáztat. Legérdekesebb e fejezet annyiban, mert a módszer minden oktatási kérdésnek lapis offensionisa. Fájlalnunk kell, hogy Bászel kritikája e tekintetben inkább negatív: mert az általa hangoztatott és mindenesetre fontos összehasonlító módszerben részünkről nem látjuk kimerítve egy positiv módszeres javaslatnak egyedüli lényegét a tömérdek támadással szemben: különösen akkor nem, ha az összehasonlítást, amint Bászel képzeli, maga a tanar végezi. A tanár feladata e részben nem lehet más, mint az, hogy jól formulázott kérdéseivel mintegy kényszerítse a tanulót, hogy ő maga, a tanuló tegye meg az összehasonlítást. Minden grammatikai és irodalmi oktatás kizárólagos alapja az olvasmány: azért ennek az olvasmánynak igazán klasszikusnak, tartalmasnak és minden tekintetben alkalmasnak kell lennie. Nem helyeselhetjük, sőt egyenesen elítéljük, tehát szerzőnk azon ja-I vaslatát, hogy a tanár időnként olyan excursusokat tart| son, amelyeket a tanulók utána imának. Önmagához sem következetes e részben a szerző, mert a 110. lapon mást mond: »Az ismeretek, melyeket a tanuló az illető mű olvasása közben szerez, sokkal többet érnek, mint minden hosszú lélekzetü irodalomtörténeti bevezetés. Ez ugyanis nem támaszkodhatik önmunkálkodás szerzette ismeretre stb.