Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-05-27 / 21. szám

dót vallva, át voltak hatva a Krisztus iránt lángoló szeretet mély érzelmétől, s akik az erkölcsi tökéletesedés felé törekedtek, A tömeg keresztyénsége pedig abból állott, hogy megtartotta az egyház rendeleteit, de e fonák kegyességen is ragyogtak némileg az evangeliom jótevő sugarai. Vegyük végül a modern protestáns orthodoxot. Ez egészen másként gondolkozik, mint az apostoli korbeli keresztyén, másként, mint a középkori kath. keresztyén, az ő credója egészen más. Még inkább különbözik a liberális keresztyén credójától, a ki elfogadta a gondolatszabadságot, a ki keresztyén akar maradni, s valóban az is. Van tehát valami, a mi mindegyik kor kegyességi gyakorlataitól és hitnézeteitől független s a mi teszi a keresztyént. Ez a valami különböző módon nyilvánul, a hit kifejezése koronként változott az általános műveltséggel, folyton változik és soha sem lehet mondani: ime ezek a keresztyén hitnézetek, ezek a keresztyéni kegyesség gyakorlatai, ezek és nem mások. Az egyház soha sem állithat fel alapul olyan symbolumot vagy hitvallást, mely kivül ne hagyjon olyanokat, kik magokat keresztyéneknek hiszik, vallják s valósággal azok is. E tényt jobb őszintén beismerni, mint olyan kísérleteket tenni, melyeknek sikerülése absolut lehetetlen. Az egyház, ipso facto, egy traditión, egy erkölcsi és dogmai tanitások összegén nyugszik, de e tanítások örökké átalakulásban vannak és kell is, hogy legyenek, ezeket symbolummá tenni annyi, mint jegecesiteni azt, a mi nem jegecesithető. A ki az egyházhoz csatlakozik, szükségkép a hagyományos tanítás befolyása alá helyezkedik, de ne tegyék ezt neki börtönül, hanem engedjék meg neki a szabad vizsgálódást, a reformálást, mivel az ember feladata mindig a magasabb és tökéletesebb igazságra való jutás. A hívőknek, azaz azoknak, kik a traditionális tanítást elfogadják, bizalmuknak kell lenni e tanítás benső értékében; a benne levő igazságok összegében, nehogy attól kelljen folytonosan rettegniök, miszerint a szabad vizsgálódás és megvitatás azokat le is ronthatja, de bizalmuknak kell lenni az emberi öntudatban is. Ma senki sincs kényszerítve, hogy az egyháznak tagja legyen; a ki hozzá csatlakozik, azért teszi, mert vonzódást érez, mind az egyház, mind a keresztyénség" iránt, mert talál benne olyat is, a mi kielégíti Ha a bejárat szabad : készséggel jön, de ha valamely credót kell aláírnia, kivül marad és közönbös lesz, ha ugyan nem ellenség. íme a különböző korok alapkövei különbözők. A mi korunk ne erőlködjék megszorítani azt, a minek köszönheti fejlettségét, a gondolatszabadságot és a

szabad vizsgálódást/ o o Idvezitőnk credója a szeretet és türelem volt. Legyünk méltó követői. Az Alliance Liberale után Ilctessg Victor, lelkész. ISKOLAÜGY. A vallástanítás a népiskolában. (A budapesti evang. esperességi tanitóértekezleti gyűlésen 1882. oct. 11., dec. 7. és 21-én pontonként megvitatott és elfogadott értekezés.) (Folyt, köv.) Áttérek már az imádságok, énekek és szentírási helyek szerepére és rendeltetésére a vallásoktatásnál. A vallásoktatásnak, egészben véve, annak minden izében és minden fokán, nem lehet más célja mint a vallásosság : azaz, hogy az embert Isten igaz tiszteletére, emberszeretetre és önuralomra képesítse.—Tudjuk pedig, hogy a prot. egyház jézus utasítása szerint az Istennek lélekben és igazságban imádására törekszik, és azért a külső szertartásokban oly szegény. Az imádság és éneklés képezi nálunk az igehirdetés, azaz a tanitó, intő és buzdító beszédeken kivül, az istenitisztelet külső nyilatkozványát s minden szertartását. Ezen egyszerű szertartásnak azonban ugy kell végbemenni a templomban, hogy az lélekemelő legyen, és valóban lehetetlen lélekemelőbb szertartást képzelnünk, mint midőn a hívek serege szívben, lélekben egyesülve összeolvadt hangokban zeng Urának, Istenének dicséretet és egyenlőn hullámzó keblekből árasztja a mindenütt közel valóhoz imádságban foglalt érzelmeit. De hát az iskolai vallásoktatásnál épen ilyen szerep jut-e az imádságnak és éneklésnek ? Én azt gondolom, nem, vagy legalább nem egészen ilyen. A lélekemelő éneklést, imádkozást a helyes iskolai vallásoktatásnak egyfelől eredményeül célba vennie, másfelől pedig eszközül felhasználnia kénytelen és köteles. Ezt a többi tananyagról nem lehet elmondani; én legalább a többit mind egyaránt csak eszközökül tekintem a vallásosság fejlesztésére nézve. De az imádság és éneklés eszköz is, cél is a vallásoktatók kezében. Vagyis: a vallásoktató minden imádság és ének alkalmával gondolja meg azt, hogy neki nem csupán egy-egy éneket vagy imádságot kell betanitania, hanem éneklésre és imádkozásra kell növendékeit begyakorolnia. Külön lássuk már most az imádság tanítását először és azután az éneklést, és végül a szt. írási helyekről mondom el saját nézeteimet. A vallásoktatás célja az Istenimádásra képesítés, az imádság pedig az Istenimádás egyik külső nyilvánulása lévén, kikerülhetetlenül a vallásoktatónak imádkoznia és imádkozni tanítania kell. Minthogy pedig nem helye-