Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-05-13 / 19. szám

jutottam, hogy Székelyt hittem az első zsoltár fordítónak ; méltán várhattam tehát, hogy a legkoraibb protestáns énekgyüjtemény az ő zsoltárait foglalja magában. Kálmán ur jelen soraiból azonban örömmel kell meggyőződnöm, hogy az első magyar zsoltárok idejét néhány évvel korábbra kell visszavinnünk és a kezdet dicsőségét Bencédi Székelyről másra, talán Szentlászlói Istvánra kell átruháznunk. A mi a XVI. század egyházi énekeinek származását illeti, most is az a hitem s ezt t. Kálmán úr ujabb közlései csak megerősítették, hogy valamint a hymnusok}

úgy a zsoltárok is, mint magyar nyelvű egyházi énekek, protestáns termékek; tehát nem a reformátusok vették át a magyar hymnusokat és zsoltárokat a katholikus egyháztól, hanem a dolog épen ellenkezóíeg történt. Ezt volt bátorságom Bogisich Mihály urnák több akadémiai értekezése és fölolvasása ellenében kinyilvánítani, valamint Bogisich urnák egy-két elfogult, sőt hamis állítására reámutatni. Ugyanekkor t. Kálmán úrat is vádoltam, hogy Bogisich úrral való vitájában hamis állításra ragadtatta magát; engedje meg tehát, t. Kálmán úr, hogy fölszólitását követve, hasonló nyíltsággal az Ön hamis állítását is előadjam. A Bogisich úr megcáfolására indított tollharc első cikkében (Pro aris et focis. Protestáns Egyh. és Isk. Lap. 1880. évi folyam, 1674—77 hasabjain) t. Kálmán urat ilyes kérdésre sodorja protestáns heve. »De meg kérdem: a reformatió után szinte egy teljes századon keresztül a tiszta magyarság kebelében hol létezett a pápistaság ? Felelet: sehol. E felelet bizonyara nem all meg; hamis voltát akár a nemzeti, akár az egyházi történelem könnyen kimutathatja; nem is hiszem, hogy t. Kálmán ur máig is megmaradt ez allitasa mellett. Helyesen igazítja meg Kálmán úr egyik jegyzésemet, melyben arról szólok, hogy munkámhoz egy Debrecenben, 1648-ban Margittai Jánosnál nyomtatott énekeskönyvet hasznaltam. E könyv ugyanis nem Debrecenben és nem Margittainai, hanem Nagy-Váradon Szenei Kertész Abrahamnál jött ki. Tévedésem ugy esett, hogy előbb a Kertész, majd a Margittai-féle (1736 Debrecen) énekeskönyv volt kezemnél; az első az Akadémia, a második a Muzeum könyvtárából; e kettőt cseréltem össze. Ily kései kiadványokra pedig azért szorúltam, mivel munkám készülésével együtt folyt a könyvészeti kiállítás, mely e két századból majdnem minden nyomtatványt reám nézve hozzáférhetetlenné tett. Hogy Sziládi Áron is, magam is a zsoltárok számát néha elvétjük, onnan ered, mert nem mindig tartjuk szigorúan szem előtt a protestáns számlálást. Ebben úgy hiszem, nem is szabad túlzásba mennünk; legjobb, ha megmaradunk a szerzőnek eredeti jelölése mellett és se katholikus, se református szempontból ne korrigáljunk, kivéve, ha szándékos ferdítés fordul elő. Egy helytt Sztárai Mihálynak három sorát következőkép idézem. »Sok hálát adunk mi istenünknek, Es mi teremtőnknek, te szent fiadnak, Es vigasztaló szentlélek istennek.« (LXXIV. zsoltár.) Kálmán ur szeretné, hogyha e sorokat helyes magyar rhythmus szerint ugy osztanám be, a mint a reformátusok ma is énekelik a 76-ik dicséretet. Szent vagy örökké Atya ur isten A magas mennyekben stb. Jól tudom, mert érzi a fülem, hogy Sztárai soraiból ugyanazon rhythmus hangzik ki, mint a 76-ik dicséretből ; de a sorok apróra tördelését azért kerültem, hogy kevesebb tért foglaljak el. Kálmán ur egy észrevételemre megjegyzi, hogy talan én sem tanulmányoztam eléggé Sz. Molnár Albertet ! Megvallom, bizonnyal nem eléggé. Ha ezt teszem, talán én is oly lelkesedéssel csüggök rajta, talán én is oly határozottan mondom a magyar versformák, az igaz magyar rhythmus atyjának, mesterének, mint Kálmán Farkas ur. Egyáltalában Sz. Molnár Albert költői munkássága kellő tanulmány tárgyát még nem képezte; még nincs kimutatva és megfejtve ama napjainkig terjedő hatás, melyet Sz. Molnár a magyar irodalmi, kivált költői nyelvre és a magyar verselésre gyakorolt. Epen ezért nagy érdekkel várom t. Kálmán úrnak a Sz. Molnár-féle zsoltárok rhythmusáról szóló értekezését, a mely — hihetőleg — a kérdés egyik felét sikerrel fogja megoldani. T. Kálmán ur értekezésem több helyét Lugossy Józsefre bántónak véli. Erre nézve irodalmunkban érdemes férfiakat kérdeztem meg, magam is átrostáltam minden egyes sort, de nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy egyet sem találtam, a mely csak egy lépéssel hágná túl a tisztesség határát. Ne is higyje Kálmán úr, hogy én Lugossy József, e nagyérdemű tudós és páratlan jellemű ember iránt, a kit különben személyesen is ösmerek és a kihez köteles hala fűz, csekélyebb tiszteletet és kevesebb kegyeletet táplálok, mint akár t. Kálmán Farkas úr; és senki sem kívánja őszintébben, hogy bár mathusálemi időket érne. Valóban a mennyire lesújtott a haláláról e napokban költött álhír, épen ugy megörvendeztetett e hír cáfolata. Végül hadd fejezzem ki ismetelten örömömet becses sorai miatt. Nemcsak buzdító jóakaratáért tartozom hálás köszönettel, hanem szíves fáradságáért, hogy tanulságos észrevételeit irásba foglalta és közzétette. Irodalmunknak régi betegsége, hogy tudományos munka, tanulmány vagy értekezés ritkán kelt visszhangot; a hírlapok megelégednek a regisztrálással és a szakférfiak is fukarkodnak a megjegyzésekkel. Meg vagyok pedig győződve, hogy valódi tudományos élet a magyar irodalomban mindaddig nem fejlődik, mig az ilyes eszmecsere napi szükséggé nem válik. Nyilt levelét ezért is üdvözöltem örömmel. Fogadja t. Kálmán úr igaz köszönetem és nagyrabecsülésem ismételt kifejezését. Kardos Albert.