Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-05-06 / 18. szám

jak magukat és másokat is, hogy a magyar kath. klérust, mint példányképet állítják fel türelem dolgában. Ezt az állítást a viszonyokat csak felületesen ismerők hajlandók készpénz gyanánt fogadni, s a magyar klérus erényei közé sorozni ; de a ki a klérus magatartását, célját, gondolkodásmódját, egyes cselekedeteit alapjában ismeri, az jól tudja, hogy ez az ezüstpénz csak talmi, hogy ez a türelem csak látszat, s esak azért van, mert a jelen körülmények és idők, nem alkalmasak a vallási türelmetlenség háborújának nyíltan való folytatására. De mihelyt máglyára rakathatná az ő index librorum prohibitorumában foglalt összes tudományos műveket s az ezek által terjesztett felvilágosodást, művelődést, ezen a máglyán egyszersmind elégetné a türelem utolsó foszlányát is; s ha az emberiséget visszaterelhetné, mint szeretné, a középkor sötét birodalmába nem látnánk ismét egyebet, mint az inquisitió cselekményeit. Türelmetlenségét, szeretetlenségét nem semmisítette meg, csak szegre akasztotta, mint foldmives tavaszi verőfénynyel bundáját, de leveszi, mihelyt érzi az ősz metsző hideg szeleit. De ha még teljesen lemondott volna is a türelmetlenségről, lehet-e azt érdemül felróni s vele sátorozni? Hát érdem az, ha egyik ember a másikat élni és gondolkozni engedi ? Nem érdem az, hanem kötelesség ; s a mi eddig nem ugy volt, az bűn Erdem-e az, ha egy lopásban megőszült tolvaj többé nem szándékozik lopni ? Nem, hanem végre valahára azt akarja tenni, a mit máirégen kötelessége lett volna tennie. Vannak azonban türelmetlenségének, szeretetlenségének olyan eszközei, melyeket még szegre sem akasztott, hanem használja mind a két kezével. Az elkereszteléseket nem is említem; eléggé illustrálva voltak azok már egyházi és politikai lapokban; hanem említek két olyan cselekedetét, melyek közül az egyiket méltó lesz a protestáns lelkészeknek megbeszélés tárgyává tenni; a másikra pedig méltó lesz a polgári hatósagnak is figyelmét kiterjeszteni. Az első a vegyes házasok esketésére vonatkozik. Hamarjaban két eset adta elő magát nálam, melyből nem lehet ki nem látni a türelmetlenség, szeretetlenség, a prot. felekezet iránti megvetés, lenézés ildomtalan kevélységét, erőszakoskodását. Egyik eset az, hogy egy kath. nővel vegyes házasságban élő protestáns mesterember, fiai a plébanushoz vitetvén keresztelés végett, kérdésemre azt válaszolta, hogy azért volt kénytelen ezt tenni, mert midőn néhány év előtt S on esküdni akart, a gvardián csak az alatt a feltétel alatt eskette meg őket a templomban, ha magáról irást ád, hogy születendő gyermekeit plebánussal fogja kereszteltetni, és a kath. vallásban fogja neveltetni; más különben a sekrestyében esküdteti, hogy tehát a templomban esküdhessék, adott magáról irást. Pár év múlva fia született s nyert felvilágosítás után protestáns pappal kereszteltette meg. Ekkor magához hivatta a gvardián, leszidta, legazemberezte s azt mondta : ha mit nem néznék, becsukatnálak, a miért nem tartottad magad az írásban adott Ígérethez. Most tehát nem akarta magát ilyen kellemetlenségnek s még talán beesukatásnak is kitenni. A másik eset az, hogy egy protestáns ifjú elvevén egy kath. leányt, az 1. . . .i plebanus kijelentette előtte, hogy ha csak ő is át nem tér a kath. vallásra, más különben nemcsak a templomban nem, de még a sekrestyében sem esketi meg őket, hanem a szobában. Hogy van-e a plebánusoknak utasítások arra nézve, hogy a vegyes házasok esketésénél ilyen pressiót gyakoroljanak a templomban, vagy a sekrestyében, vagy a szobában váló esketéssel: nem tudom, de azt tudom, hogy ezzel mig egyrészről a prot. vallás iránti megvetésöknek adnak kifejezést s az egyik házastárs előtt a másiknak vallását lealacsonyítják; addig más részről olyan visszaélést követnek el, mely eléggé széllyel szaggatja annak az állítólagos türelemnek, szeretetnek nimbusát, melylyel némely jóhiszeműnek a kath. klérust mostanában körülövedzni akarják. Jól tudom, hogy a plebánus vonakodása esetében a protestáns fél lelkésze is megesketheti az illetőket, de a társadalom műveletlen osztályának nő tagjai olyan fanaticus bigottságban vannak nevelve, hogy készebbek inkább elállani a létesítendő frigytől, mint prot. templomba jönni esküdni. A második a temetésre vonatkozik. — De ha már a klérus egyes tagjai nem respektálják a más felekezetűt, mig él; de csak nem tanúsítnak irányába türelmetlenséget, szeretetlenséget s a megvetés egyéb brutális érzelmeit akkor, midőn már meghal?... Dehogynem! Leverőleg és megbotránkoztatólag bizonyítja ezt a következő eset. A M....Í plébániához tartozó pusztán meghalt egy református ember. A gyászoló fél jelentést tett a plébánusnal temetkezési helyiség végett, ez pedig kinyilatkoztatta, hogy temetőjükbe nem enged pogányt temettetni. A gyászolo fél kérésére magam is elmentem a plebánushoz megkérni, hogy ha nem is a kath. hívek sorában, de a temető valamely részében, engedjen helyet. — »Nohát« — válaszolt, — temessék el az árokparton, de másutt meg nem engedem. „És csakugyan ott lőn eltemetve.4 Nem ártana tehát nálunk is, mint Franciaországban a temetőket törvény utján községieknek deklaráltatni, s azokban minden a község kötelékébe tartozó egyén valláskülönbség nélkül nyugvó helyet nyerne. Nohát ilyen az a magyar klérusi szeretet és türelem. Erőszakoskodását megtaláljuk a születésnél, az esketésnél, a meghalásnál. Mindezek csak azt bizonyítják, hogy a szerecsent hiába mosdatják; csak fekete marad az; ha pedig anynyira lehetne mosni, hogy fehér lenne, akkor meg nem lenne szerecsen. Drávafok, 1883. apr. 29. Hetessy Viktor, ref. lelkész.