Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-04-22 / 16. szám

tizedekben élvezett jogokat, talán anyagi terhe­ket is rak reá; de miért? hogy iskolái minél ki­tiinőbbek, lehetőleg a kor tudományos műveltsé­gének színvonalán állók legyenek; alapitványain­kat nemcsak érintetlenül hagyja s a segélygyüj­tést megengedi, de még az állam kincstárából is gyámolitást igér. Hajdan, ha már az iskolától teljesen nem foszthatták meg egyházunkat, legalább igyekeztek azokban a szellemi erőt gyengíteni. Őrködtek, hogy a leendő tanárok, az egyház és iskolák más leendő oszlopemberei a tudományok forrá­saitól minél inkább elzárassanak, külföldre ne me­hessenek, onnan könyvet ne hozzanak s ne hoz­hassanak s bent a hazában ne nyomattathassanak. Most éppen megfordítva, kötelességévé tétetik minden iskolafenntartó testületnek, hogy tanárai­nak minél alaposabb kiképeztetéséről gondoskod­jék, ha tetszik bel- ha tetszik külföldön, ha tet­szik felekezeti, ha tetszik állami költségen felállí­tott főiskolákban, képezdékben. És ezt nem csak elrendeli a törvény, de intézkedik arról is, hogy ez ne csupán irott malaszt legyen, hanem, hogy ennek teljesítése felől az állam meg is győződ­hessék, és pedig különbség nélkül mindegyik fe­lekezet részéről. Tankönyveinket ki vizsgálja, avagy ki korlátoz abban bennünket, hogy azok­ban és azok által az ifjúságban hamisítatlan pro­testáns szellemet, a józan szabad eszméket be ne szivárogtassuk ? A szél szabadon fiihat. De még sem ! Hiszen az új törvény is jo­got ad a kormánynak, hogy a felekezeti iskolák tankönyveibe is belenézhessen, s e mellett a ma­gyar nyelv, magyar történelem tanitása iránt is vannak a törvénycikkben bizonyos rendelkezések. Pedig hajdanában is a miatt, a magyar történe­nelem tanitása miatt sok baja volt a protestáns iskoláknak magyarország kormányával. Hiszen most élők között is sokan vagyunk, kik hazánk történelmét csak kéziratból, mintegy lopva tanul­tuk, s tanárainknak ügyelni kellett, hogy idegen fülek nem hallják-e előadásaikat. A komolyabb gondolkozású s kissé mélyebb érzésű magyar em­bernek nagyon sok fájhatott, ha a történelem tanítására gondolt. Ismerni azokat a nemes hős alakjait a múltnak, kik e szegény hazát oly for­rón szerették, kik ezen elhagyatott nemzetért vért és életet oly bőven áldoztak, és ezt az unokák­nak, az újabb és újabb nemzedéknek el sem mondhatni, kinos egy érzés lehetett. De még kí­nosabb, mikor azt hazánk legtöbb iskoláiban el­mondatni hallották, mikor a magyar történelem címe alatt megtanították a magyar fiatalságot azok megútálására, a kiket kegyelettel tisztelnie, azok átkozásra, a kiket áldania kellett volna. Hát az új törvény nem elveníti fel ezen sajgó sebeket? Azt hiszem expiálása lesz a mult bűneinek; kipótolása — legalább némileg a mult mulasztásainak. Mint protestáns emberre talán kissé kellemetlenül hat reám, midőn a felekeze­tem által fenntartott iskolába a kormány képvi­selőjét belépni látom s egyházi hatóságaink in­tézkedését általa ellenőriztetni tapasztalom. De mint magyar ember vigasztalódva, s egyházam jogainak csorbításáért gazdagon kárpótolva ér­zendem magam azon tudat által, hogy ugyan­ezen képviselője a kormánynak bemegy a nem magyar nyelvű középiskolákba is, és ott számon kérendi, hogy azon ifjúságnak, melyet apját, nagy­apját még a magyar nemzet iránti gyűlöletben növeltek fel, melynek őseit megismertették az egész világ történelmével, csak azon egy nemze­tével nem, mely az ő számukra is azt a hazát szerezte, mely ebben a szabadságot s műveltsé­get egy ezer éven át védelmezte, — tanitják-e a magyar nyelvet, történelmet, irodalmat, s hogy magyar nemzeties szellemben tanitják-e. Sőt ugyan ez a képviselője a kormánynak bemegy a vallásfele­kezetek iskoláiba is, és ott felügyel, hogy azok­ban a vallás és felekezetiesség örve alatt nem hintegetnek-e a fiatalság keblébe oly magvakat, melyek később a testvérek közötti meghasonlás­nak, az egy haza de külömböző vallásfelekezetű polgárai közötti gyűlölség gyümölcseit termenék. Már csak a tárgyalása alkalmával is ezen tör­vénycikknek oly jól esett hallanunk, mikor nem csak világi katholikusok, de az egyházi férfiak is til­takoztak az ellen, hogy őket a haza polgárai kö­zül bárki is, bármely vallásfelekezethez tartozó egyén is a hazafiságban felülmúlná, mikor kathol. papok fejtegették, bizonyítgatták az egész ország képviselői előtt, hogy a kathol. egyház s az al­kotmányos intézmények egymás mellett igen szé­pen megférnek, s hogy ők készek még egyházuk jogaiból is némileg áldozatot hozni, csak hogy a magyar állam érdekeinek szolgálatot tegyenek, hogy a magyar államot s e hazában a magyar nemzeti­séget erősítsék. Mi ugyan tudjuk, hogy az 1848-at megelőző multat tekintve, mit jelent a kathol. papság nagy részének mostanában sokat emle­getett nagy hazafisága, tudjuk, hogy a magyar nyelv s magyar nemzeties szellem miként ápolta­tott a kathol. klérus körében, hogy a modern al­kotmányos s reformtörekvésekkel szemben minő állást foglalt el még csak e század negyedik év­tizedében is a főpapság, még inkább tudjuk, hogy a magyar nemzetiség s alkotmány leghí­vebb őreinek s híveinek, a protestánsoknak megtörésére miket tett, sokszor csupa önzésből a katholicus főpapság s miként támogatta a nemzet­s alkotmányellenes politikáját az ő érdekeiket is legyezgető kormánynak: de hát borítsunk tá-

Next

/
Thumbnails
Contents