Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-04-01 / 13. szám

ád majd súlyt, erőt, életet kálvinista Sionunknak, egy kicsit nagyobbat, mint ha mind az öt superintendentia egy ugyanazon árkus papiroson még olyan egy értelemmel titakozik is egy-egy felekezeti sérelem ellen, vagy még oly bus jerémiádákban gerjedez is egy-egy autonómiánkba avatkozási kísérlet miatt. De hát ilyen nagy cél elérése, mely nem kevesebb mint egész egyházi életünk megujulása, ugy sem egy rövid pillanat dolga. Ha még ugy osztályozunk, minősítünk is: azért nem lesz minden érdem mindjárt a méltó helyen; azért a mi egyenetlen, nem lesz mindjárt egyenes. S aztán az a lelkész-minősités, ugy hasonlít ahoz a bizonyos almához, — nem ahoz, a melyik Ádámnak, hanem a melyik a trójaiaknak torkán akadt .... Kár lenne a törvénytől remélt üdvös eredményt kockára tenni, s a minősítés által felkavarodó ódiumba belefullasztani. Tán a zsinati atyák intentiója sem az volt, hogy a papság most mindjárt tractusonként vagy akár superintendentiánként összeülve, ősz, kopasz és dús diadalfürtü fejek egymást meglatolják, megmondogatván egyik-másiknak, hogy: „mené, tekéi, ufarsin.* Az »an sit eo loco dignus« c. cikk írója is méltán szólal fel, s hiszem, nem egyedül marad, ki szavát felemeli az ellen, „hogy kivétel nélkül minden, tehát a változni nem kivánó lelkész is communi confratrum suffragio minősíttessék.® Ha mégis, a minősítésnek már épenséggel meg kell történni : ugy az — kivált a már huzamosabb idő óta szolgáló lelkészekkel szemben — csak a kimélö méltányosság legnagyobb mértékének alkalmazása mellett lehető. Például: régibb lelkészek — magától érthetőleg — feltétlenül az I. osztályba lennének sorozandók. Kezdő lelkészekre bizonyára nem lenne sérelem, ha kivétel nélkül a II. osztályba soroltatva, annyi a mennyi év után jogosíttatnának fel I. oszt. egyházba is pályázhatni. Ép igy azon káplánok, kiket e törvény már mint vizsgázott káplánokat talált — tekintet nélkül bizonyítványuk jeles vagy elégséges voltára — a III. klassisba soroltatván, 5—6 évi káplánkodás után II. oszt. egyházakba is pályázhatnának. De sokszor bebizonyult igazság lévén, hogy fél rendszabály a legrosszabb rendszabály : szerény nézetem oda irányul, hogy a már tényleg papokkal és már vizsgázott káplánokkal szemben a minősítésnek — mint rájok nézve különben is visszaható intézkedésnek — még a lehető legkíméletesebb formája is mellőzendő. A már vizsgázott káplánokkal szemben is — mondom, mert igaza van Ónodi Sándornak, hogy az a régi káplán, a kit még meg nem választottak, holott választható lett volna, nem bűnös abban, hogy ő még mindig káplán. Mondatnék ki, hogy ugy ezek, mint a már tényleg papok bármely osztályú egyházakba pályázhatnak. Mert ezeknek vagy akár ezek egy részének, kiknek ugy az iskola, mint az eddigi papválasztási törvény által a gyakorlat is azt mondta eddig, hogy egyenlők vagytok bárkivel, jószerencsétektől függ, mező-turi, hódmezővásárhelyi, debreceni vagy akár pesti pappá lenni, vagy pedig valamelyik pusztai próféta állomáson erdei sáskát és vad mézet enni, — ezeknek most mondani azt, hogy ,hja, barátom [megmérettettél újból, és csak IV. osztályú papnak találtattál*— talán mégis méltánytalan. Ha mégis fordulna elő eset, hogy egy-egy kiváló állomásra azt betölteni nem tudó, vagy arra méltatlan egyén is pályáznék: hát miről jó a candidaló bizottság, ha nem arról, hogy az >,an sit eo loco dignus« kérdését, ugy mint eddig tevé, ezután is bölcs tapintattal és igazságszeretettel eldöntse ? Szólna tehát a minősítés egyelőre csak a papnő, veldékből most és ezután kilépendő lelkészjelöltekre ; is. kolai éveik alatt s a lelkészi vizsgákon legilletékesebb bíráik, a tanárok és censorok bizottsága által megmérlegeltetve, soroztatnának értékök szerint a IV. és III. osztályba. Ha aztán papokká lettek : nyitva a tér előttök, kiérdemelni a promoveáltatást. Szóval, a lelkész-minősités nagy elve az iskolán kezdve, az egymás után kilépő nemzedékeken folytatva, csak lassanként, lépésenként, rázkódás és ódium nélkül menve át az életbe, igy és csakis igy remélhető, hogy az egyház békességének felforgatása nélkül megteremné áldott gyümölcseit. Im, oda jutottam, hogy tán mosolyogva jegyzik meg némelyek, hogy ez a kezdő pap nem kevesebbet akar, mint az egyház békességének köpenye alatt besoroztatni magát is az I. vagy, legkedvezőtlenebb esetben II. oszt. minősitvénynyel biró papok közé. Hat biz ez bárkitől is nagy szerénytelenség; de mert kezdő paptól épenséggel olyan nagy, a mekkorát feltételezni én a magam részéről senki felől nem mernék : épen azért dixi et salvavi animam meam. Balta Árpád. Minősítés. A debreceni zsinati törvények minősítési §-a sokkal nagyobb port vert fel az egyh. élet terén, mint a zsinati atyák gondolták; különben talán nagyobb körültekintéssel hozták volna meg e minősitési §§-okat 1 . . És csakugyan elvonódva minden képzelhető mellékes érdektől ; egész objectivitással vegyük vizsgálat alá, és kérdezzük, hol vette magát ez az idegen égalji növény, és az Isten anyaszentegyházának Krisztus és a martyrok vérével öntözött szent földjébe épen a 19. század utolsó felében való átültetése jogosult-e, szükséges-e, hasznos-e ? Az első kérdésre feleletünk az, hogy e név : minősítés, minősitvény egyházi életünkben még eddig nem fordult elő abban az értelemben, a mint azt a zsinati intentio gyanítanunk engedi ; átvétetett pedig a polgári életből, hol szinte az ujabb időben találkozunk először a minősitési törvénynyel, melynek értelmében az álladalom minden hivatalnokai a legalsótol kezdve a legfelsőig képesítési, vagy ha tetszik, minősitési okmánnyal kötelesek birni és ez igy jogosult is, helyes is. De e minősiaó*