Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-12-17 / 51. szám

Nem boldogság, gonosz szerencse Ragyog a hitlenek szemébe' Testök bére — nem a földi jó, Rosszlelküség, ama furdaló. Ne irigyeld életöket, Bűnbe mártott két kezöket. Oh ! hányszor jut koldusbotra, az Istentelen gonosz és ravasz. Rablott kincsen áldás sosem lesz. . . Kevéssel beéri a kegyes; Fárad híven, él tisztesen, Védi, áldja a jó Isten. Élj igazán ; légy hü, bár szegény. Ékesítsen tiszta érzemény ; El ne feledd édes jó atyád ; A nagy Istent, az ég s föld urát1

, Szeretete gazdag asztal, Vészben, bajban megvigasztal. Varga Lajos, ev. ref. s. lelkész. Egy-két szó a ref. testvérek énekmozgalmához. Nagy érdeklődéssel olvasgatom lapjainkban a testvér-felekezet énekügyét. Hogyne? Az ének és éneklés prot. istenitiszteletünknek egyik lényeges kiegészítő része. Benne buzogja ki a szív legtisztább örömét, legforróbb háláját s benne keres, benne talál vigasztaló írt a sebhedt lélek. Kell, hogy alak, tartalom és dallamra nézve a lehető tökéletes legyen az az ének, melylyel Istent dicsérjük, melyben Néki adunk hálát s Tőle kérünk lelki-testi jókat. Evek hosszú során át mivelődvén a nyelv, az énekeket illetőleg uj ruhába öltöztetendő a régi, helyes tartalom ; vagy ujabb szükséges énekekkel bővítendő az énekeskönyv. Innen ref. testvéreinknél ez érdemben a dicséretre méltó mozgalom. Nekem mint ev. lelkésznek — ugy látszik — talán nincs is e fontos ügyhöz érdemleges és jogos szólásom, nem is vindikálom ezt magamnak ; mégis a tárgy fontosságánál s általános irodalmi oldalánál fogva legyen szabad egypár szerény, jóakaratú megjegyzést kockáztatnom. Magán levélben volt és lesz szerencsém ez ügyben némelyekkel eszméket váltanom, többekkel azonban nem levelezhetvén, szükségesnek látom, hogy a nyilvánosság előtt is szóljak, a nyilvánosság előtt megjelent egypár javított énekre reflektálva. Azt hiszem, hogy általanos keresztyéni, sőt prot. szempontból tehetem ezt. Szerintem csak ugy jogosult az énekeskönyv javítása, ha a javítás, legalább is a nyelvezet- és verselésre nézve, csakugyan jobb a réginél. Ebből kifolyólag nem elég, ha a javítók csupán papok — mert hisz nem-pap is képes lehet e munkára - hanem kell, hogy költők is legye- ; nek, vagy legalabb legyen bennük költői ér. A vallásos ének, himnusz a költészet lajtorjajának a legmagasabb foka Szép is volna tehát, ha hívatlanok vennék itt maguknak a bátorságot: „Hancúzni a Parnasszuson mezítláb." Ez okból azt tartom, nem szabad e fontos ügyet, az énekeskönyv javítását, elhamarkodni, mert könnyen megtörténhetnék, hogy az uj, messze mögötte maradna a réginek. A zsoltárok javítását illetőleg megjegyzem, hogy a javító még épen nem felel meg kitűzött céljának, ha szórói-szóra, beturől-betűre versbe önti a zsoltárt, hanem ebből a vallásos tartalmat és költői kifejezéseket a mi saját nyelvünkön kell elzengenie, olyanformán, mint Luther tett, mikor a zsoltár nyomán megírta hatalmas énekét, az »Erős várunk nékünk az Isten-t." Végül fölösleges megjegyeznem, hogy a ki éneket akar írni vagy javítani, legalabb verselni mindenesetre jobban tudjon, mint Borsos István úr, kit a Múzsa csókja aligha érintett még. Rácz Géza ur, már jobban versel, hanem ő sem hat a mélyre. Im, itt mindjárt nála e két sor : »Gyalázzad meg ellenségem, Rontsd meg ötet szertelen! c Tudom, hogy ott van ez a jókivánat a bibliaban s a mostani énekeskönyvben, de hát Rácz Géza urnák, s többeknek is, tudniok kellene azt, hogy ez nem krisztusi jókivánat s nem arra való, hogy még versbe is öntsiik és a nép szajába adjuk. Azt hiszem, odáig már csak eljutottunk, hogy az ilyen átkozódasoknak az énekeskönyvből kihagyását szigorúan szükségesnek és kötelességnek ismerjük. Helyettük inkább tegyük oda a Krisztus szellemében a megbocsátást, ez a mi kötelességünk. Én ez átkozódást még a bibliából is ki merném hagyni, bizony nem verne meg érte az Isten. Nyomban, hogy Rácz G. javított Ill-ik zsoltarát olvastam, megpróbáltam azt én is, énekké önteni (mindeddig a fiókomban érlelvén) olyan dallamra, mely nekünk evangélikusoknak is megvan („Draga dolog az Ur Istent dicsérni. 317. sz. ének) s olyanra, melyen a ref. j testvérek is énekelhetik, a Kálmán E. ur altal szerzett és Ivánka Sámuel ur szövegére írott ezen szép dallamra: „Fájó érzet szallta meg most keblünket." Álljon itt e kísérlet fentebbi szavaim s talán erős kritikám némi igazolásaul. III. Zsoltár. 1. Én Istenem, óh be sokan törnek rám, Lelkem gyászba, s könybe borult az orcám, Nincs kegyelem, segedelem Istennél. Igy szólnak ők ; ámde szivem mégsem tél. 2. Dicsőségem s pajzsom nekem az Isten, Édes Atyám ő, hogy védjen, segítsen; Ki árt nekem ; hogyha nevét sóhajtom, S fáradt fejem kebelére lehajtom. 3. Eddig is, ha áhítoztam szent orcád, S töredelmes fohászom szállt föl hozzád : Kegyelmesen meghallgattad kérésem, Legyen most is jóvoltodban bő részem ! 4. Véd az Isten, ezzel fekszem és kélek, Am legyen sok ellenségem, nem félek ; Szivem szerint megbocsátok őnékik, S Ég áldása rajtam marad mindvégig ! Sdntka Karoly.