Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1882-10-22 / 43. szám
ismeretével és a tekintély azon súlyával bírnak, hogy határozataik az egyházban tiszteletben tartatnak, vagy a mennyiben talán a kellő tiszteletben nem részesülnének, az egyház tekintélyével, azoknak tiszteletet szerezni képes. Es épen a nemzetiségi kérdés keretén belől fennforgó kérdésekre nézve az egyes egyén, ha a tárgyilagosság még oly magas fokára igyekszik is helyezkedni, nem birhat a különböző viszonyok oly teljes ismeretével, még kevésbbé pedig azon tekintélylyel, m&ly okvetlenül szükséges, hogy nyilvánulásai az egyházban döntő sulylyal bírjanak, ezért nem helyeselhetem, ha egyik a. másik felett ítéletet, gyakran kárhoztató ítéletet mond, és a vádló szerepe mellett mindjárt a biró állását is elfoglalja, a nélkül, hogy annak, a ki vádlottképen szerepel, a védelemre csak alkalom is adva lenne, ás nem találom egyházunk érdekeivel megegyezőnek, ha testvér testvérre igyekszik sütni a legnagyobb bűnök egyikének bélyegét. Azokat, kik az állam, a haza ellen vétkeznek, a különböző nemzetiségek közti békét zavarják, a büntető biró karja sújtja, és a büntető hatalom azon fennhatóságánál fogva, melyet gyakorol, minden ily merényletet büntetés alá von. Az egyház, lelkészeitől, tanítóitól kétségtelenül oly fokozott tevékenységet vár, mely állásuknak megfelel, a jó példa minden tekintetben ezeket illeti meg az egyházban, a haza iránti kötelességekre való buzdítás, a haza iránti kötelességek teljesítése, és a vezetésökre bízott népnek ilyenre való serkentése hivatásuk körébe tartozik. Az ez irányban való működés azonban, bizonyos szabályok alá nem foglalható, az erre való jó indulatnak önkénytesen kell nyilvánulnia, belső ihlettségből származni, a hazaszeretet lángoló érzelméből fakadnia. Szivemből üdvözlöm különösen a lelkészi és tanítói kar mindazon tagjait, kik jó példával és tettekben híveik között a haza iránti szeretet és hűség érzelmeit melegen ápolják, a magyar állam eszméje és a magyar nemzetiség apostolai gyanánt működnek, de mások tettei bírálatát bizzák az egyházi hatóságra, melyeknek ők különben is tagjai s melyeknek tanácskozásaiban, hazafias tevékenységre nekik is tér és alkalom nyílik. És ezen egyházi hatóságok a kellő szigorral és erélylyel, de a körülmények teljes ismerete alapján bizonyára intézkedni fognak, hogy egyházunk jó hirneve ne szenvedjen, és az egyházban uralkodó szellem a legtisztább hazafiságot tükrözze vissza. Bizonyítják a multak tapasztalatai, hogy ez az egyedüli ut, mely célhoz vezet, anélkül, hogy a testvéries egyetértést, melyre oly nagy szűkségünk van, veszélynek tennénk ki; de különösen a folyó év eseményei legfényesebb tanúságot tesznek arról, hogy minden esperességünk a hazafiság tiszta érzetétől annyira át van hatva, oly féltékeny az egyház becsületére és jó hírnevére, hogy vetélkedve igyekeztek megalkotni azon rendszabalyokat, melyek a hazafiatlanság vádjának még gyanúját is egyházunktól valahára elhárítani képesek le gyenek. Viszályt és visszavonást nem tanácsos szítani, az egyes egyének tetszésére nem szabad bízni, hogy mások felett pálcát törhessen, másnak szándéka tisztaságát, hazafias érzületét megtámadhassa, •— ha adatokkal rendelkezik, ám bocsássa azokat az egyházi hatóságok tárgyalása alá és legyünk aztán szigorúak azok ellen, kik kötelességeiket sértik, sujtsuk őket teljes hatalmunkkal, tegyük őket az egyházban ártatlanokká, de a vádaskodásnak és rágalomnak ne engedjünk tért az egyházban, ne hogy ártatlanok sújtathassanak. Kötelességem érzete sugallotta, hogy a mult év végén egyházkerületünk megtámadott lelkészi és tanítói kara védelmére fel kelle szólalnunk. P"gy röpirat súlyos vádakat emelt a hazai protestantizmus ellen. A vád, mellyel egyházunk, de különösen bányakerületünk terheltetett, a pánszlávizmus volt és ezen sokféle alakban felmerülő," mindig a hazafiatlanság undok vádját tartalmazó fogalom akként lett körülírva, hogy »egyházunkban a magyar hazának esküdt ellenségei is vannak, mert gyűlölve a magyar nemzetiséget, ennek kiirtását s egy tót birodalom létesítését célozzák, * és bámulatos könnyelműséggel még az is meg lett írva, hogy kerületünk lelkészi és tanítói közül 41 százalék és e felett még egy töredék is a panszlavízmusnak hódol. A magyar nemzetiség érdekeit híven őrző hazafias sajtó e közleményeket természetesen tágabb körben közzé tette és igy egyházunk, különösen bányakerületünk is a honárulással azonos vád alatt állott. Kötelességmulasztás nélkül a kerületi elnökség ezen közléseket hallgatással nem mellőzhette, anélkül, hogy magára ne vonta volna azon vádat, hogy tömegesen gyanúsított annyi hazafias lelkész és tanitó becsülete megmentésére semmit sem tett. De a hallgatás könnyedén a vád alaposságának elismeréseül is vétetett volna, „qui tacet, consentit", régi axióma. E röpirat megjelenése előtt csak néhány héttel tartattak a kerületi és egyetemes gyűlések és az illetékes hatóságok előtt ily vádak egyáltalján nem emeltettek, a kerületi elnökségnél nem lettek az ily vádak alapjául szolgáló tények felhozva. Azon tiltakozás, melyet a kerületi elnökség ily vádnak a lelkészi és tanítói karnak csaknem fele részére lett hárítása miatt kötelességszerűig tett, egyátalán nem lehetett arra irányozva, hogy bármily bűn elpalástoltassék vagy elsímittassék, — hiszen ott, a hol bármely tévelygést tapasztalunk, a legnagyobb erélyt és szigort fejtjük ki, s ezt ezentúl is tenni mindig kötelességül fogjuk ismerni. De egyesek netaláni hibái vagy bűneiért a köztiszteletet kiérdemelt testület nagy részét sújtani és ezen vádat csaknem egy évig, míg gyűléseink tarthatók voltak, cáfolat nélkül hagyni, ezt már valóban, felelősséggel járó mulasztásnak ismertük volna. Elismerem, hogy kétségtelenül sokkal nagyobbszerüek és hatásosabbak az esperességeknek az-