Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-08-06 / 32. szám

Az angolországi papolás hanyatlásának első oka, szerzőnk szerint, az, hogy a) a prédikátoroknak tágas szószékeik vagy téres emelvényeik vannak, a hol járkálhatnak és gesztikulálhatnak, ha tetszik akár anynyit, mint pl. Spurgeon ; továbbá b) szabadon bánhatnak el a textussal; c) egy egész óráig, sőt még tovább is papolhatnak s gyakran papolnak is, ha a prédikáció nincs istenitisztelettel összekötve ; d) egy-egy népszerű pap sohasem átall illusztráló adomákat használni, mely eljárást szerzőnk obscurusnak és ízetlennek (vulgar) nevez. E mellett a következő történelmi okok szintén tényezői a papolás hanyatlásának : a) az a nehézség, hogy a prédikátornak egy tizennyolc százat élt vallás tanai iránt új érdeket kell költenie; b) a míveltség növekedése ; c) csodás események dolgában a modern élet nyugalmassága, melyet ritkán zavarnak fel mélyreható izgalmak (? ). íme, ezek azon egyéni, és történelmi okok, melyek a prédikálás hatalyosságának mintegy útját állják. Hozzájok járulnák a társadalmiak ; mert a társadalmi egyformaság, mely a szónokra minden rubrikánál és hitcikkelynél nagyobb tekintélylyel nehezedik, egészen önkényszerű akadálya a prédikátori hatásnak. De mi módon is lehetne az egyházi szónoklatnak hatasa, valameddig a pap türelmesen alkalmazkodik egy oly társadalom diktátumaihoz, mely Dem kiván izgalomba jőni, mely alig kiván többet a templomi szószéktől, mint hogy előítéleteire áment mondjon ? Ily körülmények közt bizony egy Szt. Domonkos, Szt. Ferenc, sőt Szt. Péter és Szt. Pál is siket füleknek beszéltek volna. A templomban a lelkipásztornak mulattatónak lenni nagy bűn. Ismeretes az a hires jezsuita szónokról való adoma, kinek prédikációjáról nagy botránkozva távozott egy angol nő, mert — mint mondá — »aüg tudta megállani, hogy ne nevessen a templomban". »Ah, kedvesem — mondá neki barátnője, — ugyan miért nem tetted azt, hiszen épen azt akarta, hogy jót nevess.® Az egyházközség (societasj ennélfogva nagy mértékben szabályozza a papnak beszédkészitését, előadásat, sőt gondolkodásmódját is. Szükséges, szerző szerint, hogy a papnak szűk szószéke legyen, a hol ne legyen alkalma túlságosan mozogni. Legyen köteles továbbá a lelkipásztor oly szentrati szöveget keresni, melyből a tanúságokat kivonja, ha mindjárt azok nem lennének is eléggé odavágok, sőt akkor is, ha sok szójátékba és szőrszálhasogatasba kerülne is beszédének az alapigékre való alapitasa. Se igen halkan, se nagyon hangosan ne beszéljen; se hosszadalmas, se nagyon rövid ne legyen; a hosszadalmas beszéd sérti a felvilágosodott hallgatókat, kik csak szokásból járnak tempombal s szeretnek onnan idejekorán kimenni; az igen rövid beszéd botránkoztató a komoly és tiszteletre méltó hallgató közönségre nézve, mely azt hiszi, hogy a rövidség ártalmára van a tárgy fontosságának. .Ha adomákat használ, vagy aprólékoskodik, hogy beszédének színezete legyen, azt mondják, hogy mindennapi; ha csak a dogmához tartja magát, azt vetik ellene, hogy száraz. Valóban a lelkipásztornak a megszabott normától, egy határozott beszéd- és gondolkodásmódtól való bármely eltérését gyülekezetének egyik-másik része rosznéven veszi. Sajátszerű, hogy az egyéni akadályok közé a lelkipásztor házas életét is fölveszi szerzőnk. A házas élet nagy akadálya a sikeres papolásnak. A történelem azt mutatja, — úgymond idevágólag, — hogy a legkiválóbb s legsikeresebb prédikátorok nőtlen szerzetesek és remeték voltak, kik a világtól elvonultan élve, a tömeg előtt bizonyos szent színben látszának s kik időnként rejtökökből előjőve, mintegy feltűntek a nép előtt. Mahaffy eros meggyőződése, hogy a római kath. nőtlenségi törvény nagyon hasznos az egyházi pályán s ebből kiindúlva azt javasolja, hogy a ref. egyházakban is legyen a nőtlen papoknak egy rendje. Ez a javaslat tökéletesen összevág ama gyar prot. egyházban dívó u. n. „káplán8

-rendszerrel, úgy hogy a káplánokat nőtlen papok rendjének vehetjük. A papolás hanyatlását szerzőnk a kellő míveltség hiányának is tulajdonítja. Jóllehet a papolás nem egyetlen s nem is leglényegesebb kötelessége a lelkipásztornak, de azért a papolásra nagy súlyt kell fektetnie ; hogy pedig jól prédikáljon, ehez a kegyesség nem az egyedüli s nem is a legokvetetlenebbűl szükséges kellék, hanem igenis az a kellő míveltség és gyakorlottság. Innen látszik, hogy minő jelentékeny mulasztást követnek el a prot. egyház papnevelő intézetei, hogy papjelöltjeiket nem gyakorolják eléggé a papolásban. E pontban aligha van tökéletes igaza szerzőnek. Hiszen a skót szabad egyház, valamint az angol dissenter collegek is gyakorolják növendékeiket a predikálásban s e tekintetben a? mulasztás egyedül az anglikán egyházat terheli. Minden papnak, ha sikert akar aratni, többet keli tennie, mint pusztán morális dolgokról papolni. Az erkölcsiség papolása teljességgel nem haszontalan s nem is fölösleges ; de csak függeléke a dogmatikai papolásnak, a mennyiben a dogma az, a mi a világ vallásos gondolatmenetében a nagy változások eszközlője. Hogy a pap időszerűtlennek vagy időszerűnek találja-e, hogy a kijelentés tanát, vagy a kálvini kivalasztás elméletét fejtegesse ; váljon hibás dolog-e az örök kárhozat tanát hirdetni, vagy elég helyette az elkárhozásról általábanszólani : ezen s ezekhez hasonló kérdésekről bizonynyal minden pap gondolkozott, még mielőtt a lelkipásztor oktató és felelősséggel járó tisztét íelvállalta. De aztán az ily fontos kérdésekről való meggyőződését hallgatóinak hirdetnie kell akkor is, ha mindjárt nem lenne is szájok ízére, vagy ha azt anachronistikusnak neveznék is. Figyelmet érdemel e műnek az a része is, melyben szerző az irlandi püspöki egyházbeli papok alaposabb nevelését sürgeti, minthogy azok egészben véve a középmértéket sem ütik meg. A dublini közepes tehetségű graduáltak sehogy sem mérkőzhetnek Oxford és Cambridge graduáltjaival. Azok az u. n. „ártatlan emberek® az egyház hanyatlásának