Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-06-04 / 23. szám

testánsok ezen szomorú sorsban lévő hitfeleikkel ? Hagyják őket tudatlanságban szenvedni s utoljára élő vallásos hitükből kivetkőztetve a katholicizmus karjaiba vetődni. Nem igy a külföldön. Ott gondoskodnak ezen szórványokról, üt, tíz ilyen községhez küldenek egy belmissionáriust, kinek nincs ugyan valami nagy bölcsesége a világ szerint, de van neki a bibliában jártassága, van neki élő vallásos hite, lángbuzgalma s a Megváltó és bűnös embertársainak lelke iránt való kiolthatatlan szeretete. A külföldi missionárius, nem törődve a világ haszontalan hiúságaival, mámorító csábjaival, megy kezében a bibliával ide-oda; most itt, majd amott tart istenitiszteletet; egy iskolában, vagy egy szobában, vagy kint a temetőben, vagy valahol egy árnyas fa alatt, hirdeti Krisztust, prédikálja általa az üdvöt s azáltal az embereket bűnbánatra, megtérésre indítja. Ez a belmissió, ilyen szerepe van a belmissionáriusnak s ez az, a mire különösen a magyar ref. egyháznak égető szüksége van. Hányan vannak ugyanis egyházunk tagjai között, a kik vagy nem akarják hallani az Isten igéjét, vagy pedig egy vagy más okból nem hallhatják. Belmissionárius kell ide, aki helyökbe vigye az evangyéliomot s úgy öntsön beléjök élő hitet, munkás szeretetet s tántoríthatlan ragaszkodást egyházukhoz s Megváltójukhoz. Belmissionárius kell ide, a ki összegyűjtse a tanyákon s egyes községekben elszórtan élő s lelki gondozásban nem részesülő ref. testvéreinket s vezérelje azokat az evangyéliomi igazság gyönyörű és felette kívánatos mezejére. Hogy a békésbánáti egyház teszi meg e téren a kezdeményező nagyobb szabású lépést, az igen szép, s neki talán legnagyobb szüksége is van reá, mert hogy a békési oldalon levő tanyákon mennyien vannak olyanok, a kik sohasem részesülhetnek az evangyéliom áldott igazságai hallásában s elsajátításában, azt nem tudom, de azt tudom, hogy a bánáti részen 374 községben vannak reformátusok s ezek között csupán 7 község az, a hol református lelkipásztor van, így tehát 367 községben a reformátusok olyanok, mint a pásztor nélkül való juhok s lelkipásztori gondozásban csak akkor részesülnek, mikor sokszor a nem is saját hitíelekezetök papjai által dupla stóláért eltemettetnek. Ide kell a belmissió. Azonban én azt hiszem, hogy nemcsak a békésbánátiaknak van arra szükségük, szüksége van arra az egész magyar református egyháznak. De hát hogy és ki kezdje? a tractusok, superintendentiák vagy a konvent ? Én mindezen testületek iránt igen nagy tisztelettel viseltetem ugyan; de azért olyan munkára, nehézkes mozgású, s paragrafusokat alkotó velők született tulajdonságaiknál fogva nem tartom azokat alkalmasoknak. A belmissióra a községnek kell hatni s a belmissiónak viszont a községre. Belmissiónak és a községeknek folyton belső egyesülésben kell lenniök s egymást melegíteni, éleszteni, egymásra jótékonyan hatni, ezt pedig csak azáltal érhetjük el, ha a belmissió nem az egyházegyetem küldöttei által közlekedik a kózónséggel, hanem személyesen, közvetlenül. A közvetlen érintkezés haszna a vallásos élet terén kiszámíthatatlan. Ép azért az volna az én alázatos indítványom, hogy alakítson a magyar ref. egyház színejava, a belmissió ügye iránt érdeklődő közönség, egy „magyar evangyéliomi belmissió-társaságot," a mely társaság azután kezébe venné az egész belmissió-ügyet. Belmissionáriusokat neveltetne, azokat a szükséges helyekre kikiildené, azok ellátásáról gondoskodnék, s időnként a nagy közönségnek működéséről beszámolna. Ehez pedig mindenekfölött ember, ember és ember volna szükséges. Ember, a ki érzékkel birjon egy ilyen társaság áldástárasztó működése iránt s szívvel, lélekkel tegyen meg mindent annak érdekében. Ember, a kinek legyen élő hite, vallásos lelki élete, a kiről sugározzék mintegy az istenfélelem és kegyesség, a ki képes és hajlandó is legyen a missiona rius növendékekbe nem élő hitet gerjeszteni, — mert addig egy növendéket sem vennék fel, míg az nincs neki, — hanem a felébredt lelki életet jó irányba vezetni, azt alkalmas táplálék nyújtása által megerősíteni s igy mások helyes tanítására is alkalmatossá tenni. Ember, a ki egész életét, — a mi megváltó úr Jézusunk szeretetétől áthatva, — feláldozni tudja és akarja mások lelke üdvéért, boldogságáért. Lesznek-e ilyen emberek ? Azt hiszem, igen, csak álljanak elő, mutassák magukat és mond-