Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-05-28 / 22. szám

jegyzést teszi: „Vájjon mikor volt élő és valódi azon szeretet, mely betűkhöz és dogmákhoz kö tötte magát, mint feltételhez? A XVI. század legnagyobb elméin is még mindig borongott bizonyos végzetes sötét homály, mely a szeretet val lásának lelkét előttük elrejtette/ E kenetes hangú, de lényegében amily igaz, ép oly sújtó nyilatkozat elitéli mindazt, a mi Kálvin reformátori művében betű- és dogmauralomra és ebből folyólag a gondolat-szabadsági jog elnyomására vall. Ezzel Révész a művelt emberiség legnemesb szelleme magaslatán állónak mutatta be magát és jól esnék lelkemnek, ha életműködésének e rövid vázlatát azzal berekeszthetném. Azonban vétkeznék a történeti igazság ellen, ha el nem mondanám, hogy későbbi fejlemények folytán mind szorosabbá vált ragaszkodása a múlthoz Révészt az idézett kijelentéssel szögös ellentétben álló irányzatba terelte, és bebizonyult utoljára az erős lelkűn is, hogy aki a haladás versenyén bármi okon megállapodik, előbb utóbb haladó irányú saját múltjával jő ellenkezésbe. Ez végzetszerű sorsa az alkalmazkodni nem akaró nemes jellemeknek, hogy véleményeik simulékonysággal nem bírván, hamar oly helyzetbe jutnak, mely hasonlít a hátramenéshez. Azon tény azonban, hogy Révész, hódolatot parancsoló tekintélyét mindvégig megtartotta, és a közbizalom iránta nem csökkent, nyilván azt bizonyítja, hogy a közönség nem tudta be Révész személyének, ami csakugyan inkább a mostoha korviszonyok eredményének mondható. Az idő ugyanis, melyben Révész élete lefolyt, a válságok szakadatlan láncolatát és oly nehézségeket tüntet fel, melyekben a nyilvános élet épen a legnemesb jellemeket tette ki kemény megpróbáltatásnak. Elébb uj eszmék uralma ódon intézmények közepett, összeütközésbe hozta a meggyőződést a hivatalos kötelességgel, később az életbe léptetett uj intézmények a százados megszokásba és megkedvelt hagyományokba ütköztek. Révész mind a két korszakban követte meggyőződését, és teljesítette kötelességét híven és szigorún, de végtére elkedvetlenedett mindentől, midőn a dolgok odafejlődtek, hogy kénytelen lett volna mindent megszokni. Csakis a jelennek élő, nagy tömeg az, mely nem eszmélve, a kötelességek összeütközésével nem gondolva, fájdalmait nem érezve, elmondhatja könnyedén a. költővel: jNunc hic dies aliam vitám adfert, alios móres postulat/ Ez a mai társadalom jelszava, ezt követi vakon. Mintha a rohanó élet zajában nem is volna helye a magába-szállásnak, senki saját hitével, lelkiismeretével nem tanácskozik, senki nem kércli, hol vannak régi szent meggyőződései. Megalkudtak a világgal, és az abban uralkodó szellemmel ; a szív nem őrizte meg első szerelmét, s a meggyőződések azonképen változnak, a mint a sziv hajlamai mások lettek, eszébe sem jutván senkinek, hogy lehet valami sajnálni való is abban, amit hasztalan lom gyanánt ellöktek. Ily időben a Révész-féle emberek, a meggyőződések emberei a mily ritkák, oly tiszteletre-méltók, és én boldognak fogom mondani magamat, ha sikerült Révész lelki nagyságát ez irányban is kellő világításba helyeznem, hogy nemes élete rajzában követésre méltó példa legyen maradékainknak is bemutatva. Ballagi Mór. ISKOLAÜGY. Mondjuk úgy, a mint van! A ki a nép közt él, gyakran tapasztalhatá, hogy majd minden faluban van egy-egy alattomos selma, kinek legelső ismertető jele az, hogy papnak, mesternek „ alászszolgájá*-va\ köszön, eláldja a reggeli órakat, kinek-kinek egészségére kívánja az éjszakai nyúgodalmat, tisztölteti az „otthon valókat* is stb. s ha osztán az ilyen emberen valami „stikk4

esik, elmegy a paphoz, s távol kerülve a dolognak „lebeszéli az egész sort*, de nem úgy, a mint a dolog van, nem úgy, a mint igaz ; hanem úgy, a mint ö szeretné, hogy igaz lenne, sőt még előadását — saját okoskodása szerint — bizonyíttatja is, mert ezután meg szétjár, s mindenki előtt elmondja, hogy : „lá-e, a tisztelendő úr is tudja, hogy nekem van igazságom !« Ilyenforma állapotban latom én Epigont, ki e t. lapok 20. számában »Iskolaügy a f. baranyai ref. egyházmegye közgyűlésén4

című közleményében szép szavakkal beszéli el azt a csúnya veszekedést, a mit a tanitó urak réi zint a kis- és nagy értekezleten, részint a pécsi „Néptanoda4

hasábjain elkÖvetének. Mi azonban mondjuk el a dolgot úgy, a mint van. A f. baranyai tanítótestület elnöke, tavai meg-