Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-04-30 / 18. szám

alól mentesek a következő ingatlanok : i. temetkezési helyek, védtöltésekfha azok kaszálónak vagy lucernásnak használtatnak is), faiskolák, templomok, lelkészi és tanitói lakások, iskolák, (ezeken kivül sok egyebek is, de ezek miránk nem tartoznak) 2., az isteni tiszteletre használtatni szokot ingóságok, s az oktatási célokra szánt ingóságok. Jó tudni azt is, hogy az illeték-egyenérték fizetésének kötelezettsége azon napon áll be, melyen az egyház az ingatlant megszerezte. Mert eddig ez volt a szabály : a vagyonszerzés alkalmával az egyház megfizette a rendes átruházási illetéket, de az egyenértéki illeték fizetésének kötelezettsége csak a szerzés utáni tizedik év leteltével vette kezdetét. Most pedig rögtön fizetni kell. Például. Valamely egyház 1882. május i-én vásárol egy ingatlant, ennek értéke után 1882. május 2 ikától fogva fizetendi az egyenértéki illetéket. Azonban kivételt képeznek az 1881. 24. törv. cikk életbe lépte előtt történt vagyonszerzések. Például. Valamely egyház 1880. dec. 31-én vett egy ingatlant, az egyenértéki illeték-fize- 1 tés kötelezettsége csak 1890 dec. 31-kének elmultával áll be. Halálesetre szóló hagyományoknál a hagyományozó halala napjától, élők altali ajándékozásoknál pedig az ajándékozási okmány kiállítása napjától kell fizetni ezen illetéket. Öt forintig terjedő értékösszeg illetékszabás alá nem esik. stb. stb. Va 11 még egy mondani valóm, de mivel ez kissé csiklandós dolog, tehát csak négy szem közt súgom meg. I udni illik. Azon lelkészek és tanitók, kiknek Összes évi tiszta jövedelmük 400 forintot meg nem halad, egyenértéki illeték-fizetésre nem kötelezhetők. Hanem fizet helyettök az egyház. Valószínűleg ez az oka, hogy a tanitók legtöbbnyire nem kapnak bevallási ívet. De már azon lelkészek és tanitók, kiknek összes évi tiszta jövedelmük meghaladja a 400 frtot, ők magok kötelesek megfizetni az általuk élvezett birtok utáni egyenértéki illetél cet, nem pediq az egyház. Tudtommal azonban a mi becsületes jó egyházaink mind eddig megfizették helyettünk ezt az adót, valószinüleg meg fogják fizetni ezután is. Ha mégis valamelyik kurátornak megszaporodnék a finánc-tudománya, s megtagadná a pap helyetti fizetést : ám világosítsa fel őt a pap aképen, mint B. G. felvilágosította a kurátorát ilyeténképen. Jól vagyon kurátorain, én azonnal megfizetem a rám eső egyenértéki illetéket, mihelyt kurátorain fölemeli az általam használt birtok évi tiszta jövedelmét 400 forintra. De addig nem ! S a jámbor Kirchenvater nem csak megnyugodott, hanem egy kicsit még meg is ijedt. Németjeink. E cim alatt van közölve tőlem e lapok 1 5 ik számában egy cikk, melyben az mondatik a hazai német népről, hogy „a nemzetiségi eszmékért nem tud ugy lelkesülni, mint — egy tál főtt krumpliért.« Restelem ezt a beszédet. Mert könnyen azt gondolhatná valaki, hogy nekem talán távoli tudomásom sincs arról a lelkesült tüntetésről, mely épen most az ország különböző részeiből felhangzik. De tudni kell, hogy ama cikk még február havának elején volt beküldve, a mikor a Schulvereinnak nem csak üzelmeiről, de létezéséről, sem volt igen sokaknak tudomása ; azt pedig, hogy németjeink ily hatalmasan fognak tüntetni, ezelőtt három hónappal nem tudta volna megjövendölni a legnagyobb íejü próféta sem. Tüntető németjeinktől tehát ezennel bocsánatot kérek, s készséggel elismerem, hogy a nemzetiségi eszmékért jobban tudnak lelkesülni, mint én gondoltam volna. Egyébiránt épen a tolnamegyei németség, melyről a kérdéses cikk latszik szólani, mind e mai napig nem mozdult meg. Mert ama nyilatkozat, melyben Ritter tolnamegyei evang. esperes ur a Schulverein protekcióját visszautasítja, bármennyire méltánylandó és nagyra becsülendő is, de csak mint egyéni nyilatkozat bir értékkel, nyilván kifejezvén abban a tisztelt esperes ur, hogy ő e nyilatkozatot „nem egyenes megbízásból4

teszi közzé. Reméljük azonban, hogy a tolnamegyei németség is fölébred, Ritter esperes ur nyilatkozatát magáévá teszi, s megmutatja, hogy akkor is tud lelkesülni, mikor tulajdonkép nincsen — kherbáj. Csepeli Pál, íeforin. lelkész. A magyar méretről. Azóta, hogy e lap 9. számaban egyszerű értekezésem a sorok szerénti beosztásról megjelent, több oldalról intéztetett hozzám kérdés: miért hogy a sajátképeni (prosodiai) mértékről nem írtam elébb, így legalább a sz. poéták tudták volna magukat mihez tartani, hogy hát tulajdonkép minő mértéken is írjanak ? Igaz, hogy tulajdonkép a verslabakon is kellett volna kezdenem ; de két okom volt, hogy azt irjam : egyik, hogy a dolgot a magyar rythmus benső tujajdonságán kezdvén, a felhozott példákból a poéták megértenek, s így ezt nem kell megírnom ; másik, mert az ott tárgyalt ütemezésre, jóval többet tartok, mint arra, hogy minden ütem szigorú, határozott, merev mértékkel bírjon, s épen nem óhajtom, hogy a magyar ének vagy dal oly állandó megkövült formába szorittassék, minő például a Sappho vagy Alcaeus után nevezett mérték. Mert egy az, hogy a rím és gyakori metszet által megkötött nyelv nem is birna már ily feszes nyűgöt; más az, hogy e túlszabályos idom végre is nagyon egyhangú lenne, holott épen a változatosság teszi főjellemét a magyar rythmusnak. Igyekezzék ezt a költő minél szabatosb cesurák által feltüntetni ; azon túl, az ütem egyes szótagainak prosodiai mérése körül, akár olyan pindari szabadsággal járhat el, mint a jó érzéssel játszó magyar zenész, ki majd egyik majd másik hangon nyugtatja tovább vonóját, sőt ugyanazon ütem egyes részeit se játssza mindig egyenlő időfelosztással. Egy felől hát azoknak, kik a prosodiai mértéket okvetlen kívánják s talán a sorok szerénti beosztásnál engem nem egészen értettek meg, (mert hogy többen megértettek, bizonyítja több oly nemben irt, s teljesen sikerült ének, mely hozzám küldetett), más felől mert az egyes ütemeknek csakugyan vannak bizonyos mértékei,