Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-04-09 / 15. szám

bizonyos tartózkodást tanúsítottam mindig, hogy elejét vegyem azoknak a meddő összeütközéseknek, melyek a személyeskedés tág mezejére vezetnek. Most is, a midőn ft. Városy Gyula ur, a kalocsai érseki levéltár felügyelője, egyházam történetéről írt munkámat és mellesleg személyemet az irodalmi tisztesség nem valami nagy dicsőségére megtámadta ; most is, a midőn nyíltan kimondja munkámról : „nem veszik annak sem a foktőiek, sem a tudomány semmi hasznat«, személyemről pedig, hogy „egy csepp jóakarattal, és egy csepp történészi érzékkel sem, birok®, — szívesen hallgattam volna. A személyes benyomást, mit válasza gyakorolt rám, érzelmeimet, melyek műve olvasása közben támadtak bennem, szívesen alárendeltem volna elvemnek , mely azt tartja , hogy egy szót se szóljak, egy betűt se írjak olyan ügyben, mely a közjót vagy közfelvilágosodást nem mozdítja elő. De mostani hallgatásommal nagy hálátlanságot követnék el t. Városy Gyula ur ellen és e mellett olyan udvariatlanságot, melyet magamnak soha megbocsátani nem tudnék. Azért szólalok fel tehát, hogy kifejezést adjak a halának, melyet t. Városy úr iránt műve közrebocsátásáéit érzek; hogy mint udvarias ember a nyilvánosság előtt róvjam azt le. Es ha e közben munkám és a ráadott válasz egynémely pontjára kitérek, teszem azt azért, hogy a kérdéses „történeti tények* valódiságát épen abból a munkából bizonyítsam be, melylyel t. Városy ur szíveskedett engem és az irodalmat megtisztelni. Mindenekelőtt fogadja t. Városy ur legőszintébb és legbensőbb köszönetemet válaszáért. Nagy hálára kötelezett vele. Nem azért, mert kegyeskedett figyelmére méltatni az irodalom hadseregének egy olyan igénytelen közkatonáját, minő én vagyok; nem azért, mert talán e figyelem által megtisztelve érzem magamat. Az én köszönetemnek és hálámnak alapja nem ez a kisszerű hiuskodás, nem személyes érdek ; a közügy érdekében, egyházam történetének érdekében tett t. Városy úr, válasza által olyan nagy értékű szolgálatot, melyet legelső sorban én, mint foktői és kalocsai lelkész vagyok képes kellőképen méltányolni. Es ezért nem tudom eléggé szavakba önteni a halának érzelmeit. Az én célom, mint munkám előszavában kifejtettem, az volt, hogy egyfelől egyházi levéltáramnak egyházamra vonatkozó adatait, bármilyen csekélyek, kisszerűek és érdektelenek legyenek is, megmentsem a végenyészettől és a történelmi tudomány közkincsévé tegyem ; hogy másfelől híveimet tájékozzam mindabban, a mit tudni nemcsak jó, hanem szükséges is. Célom elérésére kevés eszköz állott rendelkezésemre. Egy jegyzőkönyv, rrelybe boldogult és még élő elődeim feljegyezték mindazt, a mit az egyház története érdekében az utókor számára feljegyzésre méltónak találtak ; egy-két megsárgult, színe-hagyott okmány : ennyi volt az egész, a miből meríthettem, a miből merítenem kellett. Tudtam ugyan, hogy egyházamra vonatkozó adatoknak kell lenni még máshol is, nevezetesen a kalocsai érseki levéltárban; de miután forrásaim gondos és lelkiismeretes tanulmányozása arról győzött meg, hogy a felsorolt adatok történelmi hitelességgel birnak, a mennyiben nem egyéni véleményt, vagy meggyőződést fejeznek ki, hanem hiteles leveleket, válaszokat, okmányokat tartalmaznak : megelégedtem velők és munkám vázlatául elfogadtam De mindemellett is, őszintén megvallom, néha aggodalmak támadtak bennem, hogy hátha tévútra hagytam magamat vezettetni; hatha az a feljegyzés, az az okmány, a mit közlök, az illető lelkész elfogultsága, elkeseredése folytán nem hű képe a történeti dolgoknak ; nem azt adja vissza, a mi történt, és nem úgy, a mint történt. És csakis miután forrásomat újra meg újra áttanulmanyóztam ; miután az azt alkotó szellemet minden ízében megismertem, vele — hogy ugy mondjam — egygyé olvadtam : bocsajtottam művemet a nyilvánosság elébe. Hogy alaptalan volt minden aggodalmam ; hogy jegyzőkönyvem feljegyzései teljes hitelességüek ; hogy nem haszontalan dolgot és nem haszontalanúl cselekedtem : arról határtalan örömömre és nagy lelki megnyugvásomra meggyőzött t. Városy ur valasza. Ugy van, — t. Városy ur válasza, dacára szenvedélyes és polemikus irányának, dacára a feltűnően kisebbiteni akarásnak, mely megvon tőlem minden jóakaratot, minden történészi érzéket, mely a reform, illetékes köröket arra kéri, hogy az ilyen magam fajta túlbuzgó irokat, kellő mérsékletre inteni szíveskedjenek, — nem egyéb, mint munkám kibővítése, az én hiányos, hézagos adataimnak az érseki levéltár gazdag adataival való kiegészítése. Es ez nagy nyereség ugy egyházam, mint az egész protestáns egyház történelmére. Ezért tartozom én t. Városy urnák nagy hálával és köszönettel, mit ezennel a nyilvánosság utján fejezek ki. A mit én mondok, amit én állítok, azt t. Városy ur mind helybenhagyja, megerősíti ; látszólag ugyan nem, mert egy kissé csűri-csavarja a dolgot, más értelmet igyekezik neki adni, de utóvégre is nem tagadhatja, hogy megtörtént. A kérdés lényege pedig azon sarkallik, hogy megtörtént-e vagy nem. Szabad legyen azonban ennél a kérdésnél, hogy az általam írottak megtörtént dolgok-e, egy kissé részletekbe bocsátkoznom, ugy a kérdés teljes megvilágítása, mint a fentebb kifejezett köszönet és hála érdekében. Egy kis összehasonlítás a két mű között, valamint Városy ur egynémely állításának bírálata, tisztázni fogja az eszméket. A ki figyelemmel olvassa végig egyházam történetéről irt munkámat és t. Városy ur válaszát, arról fog meggyőződni, hogy mennyire ellentétes szempontból indulunk mi ki egyugyanazon történeti tény előterjesztésekor. Engem, mint munkám minden lapja, minden sora bizonyítja, nem érdekel semmi, csak a puszta történeti tény. Egymásból folyó, következetes sorrendben előadom mindazt, amit egyházam külső és belső élettörténetére vonatkozólag feljegyzéseink alapján előadni szükségesnek láttam. Nem bajlódom a történt dolgok előzményeivel, nem veszem ki belőlök a conse-3o